Sigmund Freud, analyze this!

"A szerelem nem más, mint az én narcisztikus tárgyi kivetülése." 

Már a Haddaway nevű tudóscsoport is sokat foglalkozott a szerelem lényegével, kutatásaik eredményét a "What is love" című tanulmányukból mindenki ismerheti. De vajon ismerték Sigmund Freud elméletét a szerelem és az én kapcsolatát illetően? Valószínűleg sok fejtöréstől megkímélték volna magukat.

"A szerelmi választás néhány formájánál szembeszökő, hogy a tárgy arra szolgál, hogy egy saját és el nem ért énideált helyettesítsen. Az ember olyanfajta tökélyért szereti a másikat, amely után saját énje is igyekszik, és csak ezen a kerülő úton képes kielégíteni a narcizmusát."

Így máris tudományosan alátámasztottam az egyik Coelho vagy Oravecz idézetet, hogy ha nem szereted magadat, nem tudsz másokat sem szeretni.
Mindig is tudtam, hogy sokra viszem az életben.

U.i.: Jó lenne, ha az emberek megkímélnének az
ilyen ♥ szívektől és csak ilyet küldenének nekem.
Már-már romantikusan realista vagyok.

Voyager, jelentést kérek!

Új útirány: Az Alfa Quadráns!
Pajzsot maximumra, fegyvereket élesíteni!
Kim Zászlós, nyisson csatornát!
Vörös kód!

A Star Trek: Voyager egy olyan sorozat, amiben minden második mondatot felkiáltó jellel mondanak.
Amiben több a logikai ellentmondás, mint egy időutazós filmben.
Amiben több az időutazás, mint a logikai ellentmondás.
Amiben a szereplők nem esnek kétségbe.
Amiben a Kapitány elég perverz mosollyal illet minden fiatal tisztet.
Amiben a főszereplőkön kívül senki sem csinál semmit.
Amiben több a humor, mint a rettegés.
Amiben úgy mozog a legénység, ha eltalálják a hajót, mintha egy rock koncerten pogóznának.
Amiben senki sem azt csinálja a holofedélzeten, mint amit az ember elvárna.
Amiben -a sci-fi összes lehetőségét kihasználva- minden műfaj megjelenik.
Amiben minden részben meg kellett volna halnia a legénységnek.
Amiben mindig tudják hová tartanak és mit akarnak.


Röviden és tömören:
Ezért fogok jelentkezni a (remélem) nemsokára megalakuló Csillagflottánál, mint közlegény. Már nézem a kötelező dokumentumfilmeket, így reményeim szerint minden információval rendelkezni fogok, amit a Föderáció elvárhat tőlem. A Kapitány biztonsági kódját legalábbis már kívülről tudom: Janeway-Lambda-3.

A férfiak a Marsról érkeztek

"Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralévő részére; nos mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk."

Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című könyvének rózsaszín borítója hátulján a fülszöveg minden kétséget kizáróan azt hirdeti, hogy ez a könyv nem az első, de a második sikeres könyve az írónak, és ha valaki még nem olvasta, akkor a belőle készített, frenetikusnak emlegetett filmet biztosan látta.
Nos. Egy ilyen fülszöveg után néha úgy érzem, hogy azonnal be kéne vonulnom a sarokba és ott elmélkedni, hogy mégis mit csinálhattam rosszul, hogy a populáris irodalom egy ilyen klasszikusát még nem hogy nem olvastam, de még csak nem is láttam.
Így -azután, hogy a könyvesboltban elolvastam ezt a fülszöveget- választhattam: vagy vállalom, hogy megvetés tárgya legyek, amíg a saját szégyenembe bele nem fulladok vagy megveszem, elolvasom és utána én is írhatok olyan sznobnak ható mondatokat, hogy "bizonyára mindenki olvasta...".
Mint látszik az utóbbi lehetőséget választottam.
Őszintén megvallom nem tudom, hogy mekkora kultusza van ennek a könyvnek, mekkora rajongótábora van és hogy tényleg mindenki olvasta vagy látta-e rajtam kívül. Lehet, hogy csak egy olcsó marketing fogásnak estem áldozatul.

"– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz."

Ami leginkább zavart a könyvben, hogy egyáltalán nem azt adta, amit egy teljesen felkészületlen olvasó várt volna tőle. Jelen esetben én.
Mert a kezembe fogva ez a rikítóan rózsaszín könyvecskét az jutott legelőször az eszembe, hogy a borítóján látható betűtípust, mintha egy tini lányregényből lopták volna ki. Egyedüli kapcsolat a borító és a tartalma között a bakelit lemezek, amik trükkösen a könyv hátulján egy-egy női mellre emlékeztetik a tudatlan olvasót. Micsoda utalások, kérem szépen.
De amúgy összességében nézve a dolgot nem érzem azt hogy annyira összhangban lenne ez a két dolog.

Mert kezdjük ott, hogy a regény főszereplője egy fiú. Vagyis már bőven egy férfikorban járó ember. És nincsenek benne rózsaszín cukiságok, amitől olvadozik az ember. Nem, ez egy férfiról szól, név szerint Rob Flemingről, aki egy megsavanyodott, megkeseredett, önsajnálat mocsarában fulladozó, hímsoviniszta bunkó, akinek történetesen van egy lemezboltja és rajong a zenéért. Mármint -szerintem- már betegesen. És minő meglepetés, ezzel a szerencsétlennel szakít a barátnője, így Robból előjön minden eddigi ügyesen eltitkolt rossz tulajdonsága és az elutasítást el nem fogadva ostromolja exét, csak azért, mert nem bírja elviselni, hogy őt hagyták ott és már másé.

"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?"

Ez a könyv Bridget Jones inverze, hiszen itt egy férfi szemszögből olvashatunk arról, hogyan "ketyeg az óra". A harmincon túli egyedülálló keresi boldog jövőjét, miközben a múltján töpreng, hogy hol is ronthatta el. Sokat megtudhatunk a regény által ábrázolt férfiról, hogy mikor mire gondol, mégis milyen motivációja van, milyen reakciókat tud kihozni belőle egy-egy negatív életesemény: az átlagos férfitípus.
Ugyanúgy, mint Bridget Jones, aki képviseli az átlagos nőt, akivel minden nő könnyen tud azonosulni, ha már történtek vele hasonlóak. De ha ez tényleg így van, mármint a férfi agyban ilyenek játszódnak le, amikor meg akar szerezni egy nőt, vagy amikor kidobják, akkor teljességgel kiábrándultam azt hiszem.

"Egy csomó ideig keresem az új névjegykártyáját, amit Raytől kaptunk, amikor elköltözött, de eltűnt, baljósan és jelentőségteljesen eltűnt – hacsak nem én magam dobtam ki, mely esetben a baljós jelentőségteljesség törlendő."

Rob agya olyan, mint egy igazi sztereotip legénylakás: mocskos, sötét, hátborzongató kis odú, ahova senki nem lépne be a saját akaratából. Ettől a negatív élménytől, hogy szakít vele a barátnője olyan betegesen rögeszméssé válik, hogy az már ijesztő. Igaz, Bridget se volt minden egyes alkalommal teljesen normális, de ő legalább ügyesen titkolta a kiszemeltje előtt. Robnál viszont az önkontroll csírája sem mutatkozik, ami félelmetes. Nála a szabad akarat abban merül ki, hogy vissza kell szereznie, ami nem lehet az övé és ezt a tervét érzelmi zsarolással, gyerekes hisztivel és folyamatos zaklatással próbálja elérni, miközben máris más csajokról fantáziál.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Tudom, túlságosan is vattacukorfelhőkkel álmodom, hogy ezen meglepődök és már-már megbotránkozok, de én akkor sem tudok egyetérteni a főszereplő egyetlen döntésével sem. Mint egy hisztis gyerek, aki hiába van teli humoros beszólásokkal, legszívesebben vacsora nélkül az ágyba parancsolnád.
De ha az ember túlteszi magát ezeken a dolgokon és nem veszi véresen komolyan, akkor -mint korábban említettem már párszor- egy férfi Bridget Jones regényt kap, ami vicces (lsd: idézetek), nem átsütve, hanem angolosan -aúcs!-, teli van jobbnál jobb zenei utalásokkal és férfias párbeszédekkel (ami nem tudom, hogy pontosan milyen is, de egész jó).

Amikor a delfinek elrepülnek és az egerek irányítanak.

Visszaolvasgatva az eddigi bejegyzéseimet rájöttem arra, hogy leginkább csak a rossz könyvekről tudok értelmesen írni. Akkor valahogy több gondolat van a fejemben, amik sokkal összeszedettebbek.

Mert mit is tudok írni egy rossz könyvről? Hát hogy miért is rossz (meglepő, de így van), mivel az ember alapvető sajátossága, hogy a rosszat hamarabb észreveszi, mint a jót. Így egy jó könyvnél -hiába vagyok tisztában vele, hogy jó-, nehezen tudom megfogalmazni magamban, hogy miért is tetszett annyira. (És a hipotézisemet, miszerint az olvasás műveltebbé és kreatívabbá tesz, újfent megcáfoltam.) Mert nincsen semmilyen specifikus dolog, amire rá tudok mutatni, hogy igen, ezért érdemes elolvasni, mert ha már így külön tudom választani, hogy ez a dolog jó benne, akkor az azt feltételezi, hogy a többi élesen elhatárolódik ergo a többi része nem tetszett. Az a jó könyv, amiben nincsenek hatalmas hullámzások a minőségét tekintve, így nem tudok kiragadni egy dolgot sem, hogy ezért tetszett. Az egésznek harmonizálnia kell. (Pont, mint egy Coelho idézet.)

Ezért vagyok nagy gondban, amikor a legújabb kedvenc könyvemről írnék, hogy ne csak egyhangúan fikázzam a könyveket a blogomon, hanem megmutassam, hogy igenis szoktam jó könyveket olvasni és nem csak olyanokat, amiket az univerzum elpusztításához könnyedén fel lehetne használni.

Bár a mostani könyvemben van néhány olyan tipp, ami hasznosítható lenne, ha a fentebb említett tervet valaki valóra akarná váltani, ám maga a könyv -hogy úgy fogalmazzak- "csupa harmónia".  Nos, ha valaki nem jött még rá, hogy melyik könyvről beszélek, akkor Ne essen pánikba, mivel van a táskámban törölköző.

A Galaxis útikalauz stopposoknak, hogy a fülszöveget idézzem, egy szörnyen ostoba csütörtökről és annak következményeiről szól. Douglas Adams eme sci-fi paródia főszerepére Arthur Dent-et választotta, aki a legszerencsésebb peches az egész galaxisban.
Kezdjük ott, hogy arra kell ébrednie, hogy le akarják rombolni a házát, de az utolsó pillanatban mégis megakadályozta őket a Föld váratlan felrobbantása, ami sajnálatos módon egy hiper űrsztráda útvonalát keresztezte. Arthur, bár elveszítette házát és bolygóját, mégis megmenekült, hála Ford Prefectnek. Neem, nem egy kocsinak, hanem a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik munkatársának, aki információkat gyűjtve jött a Föld nevű bolygóra, hogy ki tudja egészíteni az útikalauzban a Föld címszó alatt szereplő egyszavas leírást két szóra: "Jobbára ártalmatlan". Így Arthur földönkívüli barátja és a mindig nála levő törölköző lestoppolt egy vogon űrhajót, és innentől kezdődnek azok az események, amiknek a bekövetkeztének valószínűtlenségét még az Arany Szív űrhajó fedélzeti számítógépe, Eddie sem lenne képes kiszámolni.
Igazából már megint az a probléma állt elő, hogy annyira jó könyv, hogy áradozáson kívül nem sok dolgot tudok mondani róla, ám nem vagyok híve a nyáltól csöpögő posztoknak, így eléggé patt helyzetbe hoztam magam ezzel. Úgyhogy az eredeti számításaimat áthúzva, mondom a rossz dolgokat.

Ami rossz a könyvben:

1. Ez a könyv, olyan, mint amikor hangosan énekelsz: magadban hallod a zenét és úgy tűnik, mintha teljesen felismerhetően és tisztán énekelnéd, de a többiek csak a nyervogásodat hallják.
Így van ez ezzel a könyvvel is: hiába próbálod meg elmagyarázni egy olyan embernek, aki nem olvasta a könyvet, hogy miért is olyan fantasztikus ez a könyv és hogy miért olyan nevetséges az a mondat, hogy "Viszlát, és kösz a halakat!", nem fogja érteni. Mint egy belsős vicc, csak olyanokkal tudsz ezen nevetni, akik hasonlóan hozzád, olvasták már a könyvet.

2. Nem tudom elmondani, hogy miről szól. Úgy értem, most kezdhetném újra azzal, hogy megsemmisült a Föld, de Arthur és Ford megmenekült az utolsó pillanatban és felkerültek egy vogon űrhajóra, ahonnan kidobták őket, de utána... De iszonyatosan nagy kuszaság lenne belőle. Mindegy is, mivel nem a cselekmény az, ami annyira megfogja az embert, legalábbis engem. Természetesen az is jó, de inkább a reakciók azok, amik miatt ennyire tetszik, ezek miatt nem lesz annyira egysíkú és kiszámítható.

3. Egyszer véget ér. Tudom, már így is túlfeszítette Douglas Adams a húrt, mikor kitalálta, hogy ez a trilógia öt részből fog állni, na de akkor is... És az is igaz, amit már többen előttem megfogalmaztak, hogy a trilógia negyedik és ötödik része korántsem olyan színvonalú, mint az első három rész. Mondjuk a trilógiának van egy hatodik része is a Ja, és még valami, de ezt nem Douglas Adams írta, így félő, hogy bebizonyítást nyer az a tétel, miszerint a sorozat színvonala exponenciális csökkenést mutat mindegy egyes új kötet megjelenésekor, de ez még nem bizonyított számomra.

4. Arthur Philip Dent. Ő az egyedüli ténylegesen negatív dolog a könyvben. Valamiért idegesít ez a főszereplő, mit ne mondjak, túlságosan emberi. Vannak jó pillanatai, de úgy, mint Zaphod, én is a falra mászok tőle. Többször kellett volna teát készíttetnie a Táp-O-Mattal.

Tea: Egy olyan fegyver, ami képes bármilyen
galaktikus űrhajót ártalmatlanná tenni.

A Viszlát, és kösz a halakat! -éppen ezért, mert szinte csak ő szerepel benne-, pedig fájdalmas pont az életemben. Az előző kötetekben nem annyira feltűnő jelenség, hiszen nem csak az ő gondolatait olvashatjuk -mázli-, hanem mindenkiét, és mivel mindenki más gondolata sokkalta érdekesebb az övénél, így ezért elhanyagolható számban jelenik meg benne. Amikor ő van a középpontban, túlságosan visszaránt a földre, mert annyira nem tud azonosulni a többiek életfilozófiájával, ami a következő: Ne ess pánikba! De ő, mint az emberek leragad egy gondolatnál és ezzel halálra untat mindenkit maga körül. (Mint most én.)

Az ötrészes trilógiát többféleképpen feldolgozták, szinte minden elképzelhető formában, és bár nem láttam az összeset, de meg kell mondanom, hogy a 2005-ös film, ami csak a címadó kötetet vette bele meglepően jó volt, ahhoz képest, hogy az igazi könyvrajongók között hatalmas felháborodást keltett az általam olvasott kommentek alapján.

Martin Freeman, aki épp' aggodalmas arccal
végez felüléseket, miközben
egy vogon űrhajó látható
a háttérben.

A szereposztás véleményem szerint nem is lehetett volna jobb: Martin Freeman kapta az örökösen aggodalmaskodó és értetlenkedő Arthur Dent szerepét, ami azért is tökéletes, mert Dr. Watson karaktere is hasonlóképpen idegesít, mint Arthuré, így a behelyettesítéssel nem volt gondom. Trillian szerepére Zooey Deschanelt sorsolták, aki a New Girl című sorozatból a new girl, és hát bűbájos, mint mindig. És akiket csak hallhatunk, de nem látunk nem más, mint a narrátorként működő Stephen Fry és a depressziós Marvin robothangja Alan Rickman. Ám itt figyelmeztetnék mindenkit előre, hogy akik szinkronosan néznék meg a filmet, ne lepődjenek meg, ha nem őket hallják.

Természetesen még van egy tucat olyan színész, akinek a neve semmit sem mond a számomra, így meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismerném őket, csak elismeréssel bólintok munkásságuk felé. Mert mind Ford Prefect, mind Zaphod karakterét remekül alakították. Sokak szerint a film nem tudja visszaadni a könyv hangulatvilágát és nem annyira hű a cselekményhez ésatöbbi ésatöbbi. De melyik könyvből készült filmről mondható el az ellenkezője? Én már láttam ennél sokkal rosszabbakat és igen kellemes felüdülés volt egy végre élvezhető adaptációt megnéznem.

Összegezve ez egyike azoknak a könyveknek, amit nem adnék oda mindenkinek, mert nem bírnám elviselni, hogy valaki ne értse meg a poénokat, ám magányos dolog ezt a könyvet olvasni a fentebb leírt ok miatt. Igazából 42 okom van arra, hogy miért ez a galaxisunk legjobb könyve, de ezeket mindenkinek magának kell megkeresni. Szólj, ha megvan!

Befőtt 2.

Egy heti értékelés a polcról leporolva és felbontva.

John Galsworthy: A sötét virág

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tavasz-Nyár-Ősz. Ebből a három nagy részből áll a könyv és Mark Lennan szerelmi életét tudhatjuk meg belőle. Hát mit mondhatnék Marknak: Nagy kujon vagy, semmi kétség! Nem elég, hogy már az első oldalaknál megtalálta az akkori „igaz szerelmét”, nem elég, hogy férjes asszonyról van szó, nem elég, hogy feldúlja a házasságukat, még le is cseréli egy másik nőre?! Most mondhatnám, hogy annyira tipikus férfi viselkedés ez, de remélem, hogy nem. Mindig csak az kell neki, amit nem kaphat meg: vagy túl idős nő, vagy férjes asszony vagy egy szinte gyermek a „mindent elsöprő szerelmének” az áldozata. Ajjj, kérlek! Nem tudna megmaradni a facér, korban hozzáillő nőknél?! A könyv stílusa sem tudott magával ragadni, lehet, hogy az évszakok közötti nagy szünetek miatt, amiket tartottam vagy csak Markkal szembeni ellenszenvem miatt, de ez a könyv nálam nem váltott ki nagy hatást. Még annyira sem bosszantott fel, hogy elképzeljem, ahogy felpofozom a főszereplőt…

Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele nincs

Egyetértek a fülszöveggel: ez tényleg egy méltatlanul elfeledett könyv, nem tudom, hogy az írónőnek a többi regénye is ekkora felbolydulást tud-e okozni nálam, de mindenképpen ki kell derítenem! Egyébként az öt csillag meg a kedvencelés sok mindent elárul a viszonyomról a könyvhöz, bővebben most nem tudok írni róla, mert akkor vissza kellene zökkennem a valóságba, és még egy darabig együtt szeretnék lenni Etelkával, Lőrinccel, Ákossal, Magdával, Sárikával, Lacikával és Jusztival.

Szophoklész: Antigoné / Oidipusz király
Antigonét már korábban olvastam és nem értettem/értek egyet vele abban, hogy a testvér fontosabb a tulajdon gyermekeinél, mert bármikor szülhet másikat… Bár ezt a vérfertőzés miatti bolondságnak a számlájára írom. Oidipusz király drámájánál pedig felmerült bennem egy kérdés, amit Neonak tett fel az Orákulum: Akkor is lelökte volna a vázát, ha nem szól, hogy vigyázzon a vázára?

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Igazán olvasatta magát, maga a történet is érdekes, még ha nem is hat az újdonság varázsával – bár merem állítani, hogy senkinek se.

Maga az elgondolás, hogy egy ember két külön személyiséggel és kinézettel rendelkezzen elgondolkoztató, de már megint, mint a Frankenstein-nél és a Láthatatlan embernél is, a legnagyobb gondom az, hogy nagyon rövid és nincsenek jól kidolgozva a szereplők, így nem tudtam megszeretni őket.

Bár az eredeti elgondolásomat, miszerint Jekyll disszociatív személyiségzavarban szenved, megingatta a végén lévő beismerő levél, de hiszem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Viszont, ha az elméletem helyes, akkor felmerül a kérdés milyen durva traumát kellett elszenvednie Dr. Jekyll-nek, hogy előjöjjön Mr. Hyde? Áh.. igazán olvastam volna még tovább..

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kicsit hasonlít A csodálatos Waverley-kerthez, (vagy az hasonlít ehhez?) sőt nagyon sok hasonlóságot észrevettem. Mivel a Waverley-kert sem tudott elvarázsolni, ez sem lett kedvenc, bár sokkal jobban tetszett, talán mert többet mesél az ősökről (de nem eleget).

Én szegény Jennyt sajnálom a legjobban, ő a legönzetlenebb karakter, és mégis csak ő szívja meg: a lánya inkább őt utálja, nem az apját, aki jobban megérdemelné; míg az anyja egyáltalán nem foglalkozott vele kiskorában, Stellával mégis jól elvan; Will hányszor megcsalta, hányszor hazudott neki, de Lizával mégsem viselkedik így; Stella is inkább az anyjára haragszik, mikor új barátja lett, nem az apjára, nem is Lizára, nem is Mattre, csak Jennyre.

Szóval szegényre tényleg rájár a rúd. Én ennyi igazságtalanságtól már régen megőrültem volna, de ő mintha észre se venné.

Egyébként bármennyire is sajnálom Jennyt, nem ő lett a kedvenc karakterem, hanem Elinor Sparrow és Juliet Aronson.

Elinor, bár nem a legtökéletesebb anya, de talán a legőszintébb ember, akár tetszik amit mond, akár nem, de igaz. Büszke, becsületes ember, akinek az életéről szívesen olvastam volna többet. Mondjuk Jennyn és Stellán kívül, bármelyik Sparrowról szívesen olvastam volna.

A másik Juliet Aronson, akinek nincs se különleges képessége, se Torta-háza, de van egy gyilkos anyja, és sokkal talpraesettebb, mint az összes szereplő együttvéve. Nem nyavalyog folyton, pedig neki igazán lenne oka, hanem megpróbál jót kihozni abból, ami van.

A történet vége túl romantikusra sikeredett, mindenki együtt van mindenkivel, Jimmyről, aki leginkább a kicsi Willre hasonlít, kiderül, hogy mégse olyan rossz, mindenki túláradóan boldog, na jó, kicsit szomorkodnak Elinor miatt, de mivel rajta úgyse lehetett volna segíteni, minek szomorkodjanak annyit?

Befőtt

A Molyon történt események hatására eldöntöttem, hogy az eddigi alvó állapotomat felcserélem egy harakirire, ám előtte áthoznék néhány kisebb értékelést néhány könyvről.Véleményemet a témáról nem fejteném ki, úgy hiszem elég egyértelmű e bejegyzés fényében. Ennyit erről.

Viszont nálunk már a polcok roskadoznak a befőttek súlya alatt, így stílszerűen ezt a fajta bejegyzést befőttnek kereszteltem el. Mert ez is valami olyasmi lesz, sok-sok apró értékelést beszuszakolok egy posztba, hogy télen, ha vágyat éreznék arra, hogy visszaolvassam egy-egy régebben kezembe vett könyvről a véleményemet, itt megtehetem. A legjobb benne, hogy sokáig eláll és nem vágom el a kezem késsel.

Agatha Christie: Macska a galambok között

Tiszta átverés... nem volt benne se macska, se galamb, pedig reménykedtem, hogy kibővíthetem az ornitológiai ismereteimer.
Egyébként nagyon tetszett ez a leányintézetes rejtély, ám amondó vagyok (bármennyire is nagy rajongója vagy a kis belgának), hogy Poirot megjelenése elrontotta az egész hangulatát. Én rájuk zártam volna az ajtót, hogy oldjátok meg magatok közt, avagy csak egy maradhat.
Ma különösen kegyetlenkedő hangulatban vagyok.

Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Szegény, szerencsétlen Watsonka. Tényleg azt hitte, hogy egyedül meg tudta volna oldani az ügyet, és hogy Sherlock ennyire bízik az ítélőképességeiben? A kis naív... Már a legelején megmondta: "Amikor azt mondtam, hogy maga ösztönöz engem, őszintén szólva arra gondoltam, hogy sok esetben a maga tévedései nyomán jutottam el az igazsághoz."

Cassandra Clare: Csontváros

Egy picit Harry Potter, egy szösszenet X-men és egy kicsit valami más, ami annyira ismerős, de nem jut eszembe, hogy mi.. t'án Darren Shan? Ami nem is akkora katasztrófa, mert mind a hármat imádom, de így összeturmixolva van egy kis utóíze: de hisz én ezt már olvastam!!! vagy mégsem? Imádtam volna és talán magába is szippantott volna ez a világ, de ettől „megmentett” a szereplők gyér jellemzése… szinte semmit se tudtam meg róluk, hiányzott a belső világuk leírása, hogy jobban a helyükbe tudjam képzelni magamat, ennek hiányában továbbra is egy külső szemlélődő voltam, akinek nem volt titok a történet alakulása. Mindazonáltal el fogom olvasni a következő köteteket is, hátha a többi könyv végre megadja azt a pluszt, ami ebben a könyvben csak egy halovány szikra volt. De hogy ne csak rosszat mondjak róla, nagyon jót mulattam Jace és Clary csipkelődésein, Clary életszemléletén és Simon és Jace ellenszenvén. Luke és Simon volt az a két karakter, akik a legjobban a szívemhez nőttek. Bár a végkifejletnek inkább megrázónak és döbbenetesnek kellett volna lennie, de én egy rosszindulatú kacajjal nyugtáztam, hogy Látod, látod! Ez van, ha 16 évesen nem mutatod be a szüleidnek a barátodat…

H.G. Wells: A láthatatlan ember

Kicsit hasonlít a Frankensteinre: egy tudós, aki szenzációs felfedezésre jut, és magányában meg is valósítja azt, ám amint elkészült a mű, megriad attól (jelen esetben rájön, hogy csak hátrányai vannak) és az élete ezután rémálom lesz. A különbség (azon kívül, hogy itt láthatatlan lesz és nem szörnyet készít), hogy ez a könyv nagyon rövid, bár a Frankensteinből nem sajnáltam volna, ha pár oldallal kevesebb, itt azért olvastam volna többet az életéről, miután láthatatlanná vált. Sajnos a vége sem nagy meglepetés, az elejétől fogva lehet tudni, hogy ez csak így érhet véget.
(Azt viszont én sem értem, hogy miért nem próbáltak ki valami épkézláb ötletet: festékkel leönteni vagy lisztet szórni a padlóra vagy sárral bekenni)

Honoré de Balzac: Elveszett illúziók

Első ránézésre, mikor a kezembe fogtam a könyvet, ez ugrott be: hosszú… és dögnehéz! Majd elolvastam belőle 50 oldalt, és éreztem, hogy nem fogok jól kijönni a könyvvel… De mivel jelentkeztem egy eseményre ezzel kapcsolatban, ezért nem lett volna szívem félredobni, inkább akkor hősiesen küzdök és legyűröm ezt a könyvet. Egészen 150 oldalig szenvedtem, és kényszerítettem magam a továbbolvasásra, mikor is végre elkezdett igazán érdekelni: az események beindultak és nemcsak 5 oldalas magyarázatok voltak benne, és azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni!
Ez az érzés aztán elillant, de ez a tagolatlanságnak köszönhető. Egy szinte ezer oldalas könyvben, csak három „pihenő” van? Így félbe kellett hagynom a történéseket (mert a második részben gyorsan jönnek az események) és mikor újra elővettem, már nem tudtam annyira beleképzelni magamat… Egy idő után már elővenni se volt kedvem, de mikor elkezdtem olvasni (néhány oldal után újra belerázódtam) és újra a hatása alá kerültem.
Nagyon sajnáltam, hogy a harmadik része (bár ott is sok minden történt) ellaposodott…
Kétségkívül sok türelmet követelt tőlem az első százvalahány oldal, meg az utolsó oldalak, ami így keretbe foglalta a könyvet …

'Csakazértis'

Igazából ennek a bejegyzésnek semmi értelme (mintha a többinek lenne..), hiszen nem szeretem, ha valaki elküld nekem egy zenét azzal a felszólítással, hogy hallgassam meg, mert nagyon fog tetszeni nekem.
Hiszen ez olyan, mint amikor egy könyvet a kezedbe nyomnak, hogy ez lesz a kedvenc könyved, ha elolvasod, hiába tetszene, de a lázadó énem nem bír az ilyen mondatokkal mit kezdeni, mert nekem senki se mondja meg, hogy milyen zene/film/könyv fog tetszeni, hiszen néha még én magam se tudom! (Igen, ilyen téren kb. egy 5 éves hisztis gyerek szintjén ragadtam..) Mert amikor hallgatom például az ilyen mások által erősen ajánlott zenéket az jár a fejemben, hogy nekem ennek most tetszenie kell és 'csakazértse' fog.
Szeretem, ha a rádióba hallott zenére rákeresek és úgy lesz kedvenc, vagy más zenelejátszójába belekukkantva belepistulok egy számba avagy beszélgetés közben szóba kerül egy szám és utánanézek.. Szóval szeretem magam felfedezni a kedvenc számaimat, így ezért nincs sok értelme ennek a bejegyzésnek, hiszen most én csinálom azt, amit utálok: zenéket ajánlok, persze nem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog és nem is várom el (hiszen akkor már nekem nem tetszene annyira), csak már két teljes hete próbálom kiverni ezeket a fejemből és így hátha sikerül.

(Ez az a szám, ami a kivételt képezi, hiszen egy barátnőm küldte, hogy ez egy 'muszájszám'.)

És az a zene (Ourlives-A Sight to See), amit valamiért nem akar megtalálni máshogy, ezzel is jelezvén, hogy elég volt már ebből a kicsit sem fantáziadús, egyoldalú kívánságműsorból. Értem a célzást.