Absztinens, lázadó tinédzserek krónikái

  Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen az első bejegyzésem, végül a Szent Johanna gimire esett a választásom, mert nem olyan rég olvastam, és félő, ha sokáig várok vele, akkor el fogom felejteni az életbevágóan fontos részleteket. Pl.: amikor Reni sír, vagy amikor Reni Cortez miatt sír, vagy amikor Reni csak úgy elkezd sírni…

De még mielőtt hoznátok a vasvillát, hogy példát statuáljatok a következő SZJG-ről írónak, be kell vallanom, hogy igazából… tetszett. (Szinte hallom, ahogy a gépek előtt mindenki felszisszen erre a mondatra.)

Szóóóval az úgy történt (csak hogy magyarázzam a bizonyítványomat), hogy ugye a sok tanulás, meg vizsga és valami limonádéra vágytam, és ez pont megfelelt, mert higgyétek el, nem kell sokat gondolkozni miközben olvasod (ha eddig bárki is kételkedett volna benne). Egy idő után már tényleg egyre jobban beszippantott a sötét oldal könyv, így automatikusan nyúltam a következő kötetért, és hajnalig olvastam, amíg el nem fogytak a betűk.

Az első kötet borítóján egy
megmagyarázhatatlanul
nagy kacsaszájjal rendelkező
lány látható.

Olvasása közben különböző hangulatváltozásokat figyeltem meg magamon: néha nevettem, néha unottan olvastam, majd ritkán a depresszió ingoványába süppedtem, csak azért, hogy a következő oldalon kipirult arccal pislogjak és szurkoljak. A végén érzelmileg amortizálva ültem és gondolkoztam, hogy mi is tetszett nekem ennyire, hogy elfelejtsek tanulni a vizsgámra?

Napokig, hetekig gondolkoztam ezen a kérdésen, de hogy őszinte legyek NEM TUDOM!! (De ha valaki tudja erre a választ, szívesen meghallgatom, mert a pro-kontra listám szerint utálnom kéne…)

De számos hibát találtam a könyvben, amiket - hogy visszanyerjem lelki békémet - fel is fogok sorolni.

A kötetek szerzője Leiner Laura (tudom, elképesztő felfedezés), aki egész fiatalon (18 évesen) írta meg első regényét. A Szent Johanna gimi előtt több könyve is megjelent, de azok nem lettek ennyire sikeresek. Mikor egy interjúban megkérdezték Leiner Laurát, hogy szerinte ennek mi lehet az oka, ő azt válaszolta nagyon bőbeszédűen, hogy „nem tudom ☺”. Hát… én sem. Na jó, tény, hogy értelmetlen kérdés volt, de ezen a kimerítő válaszon kedvesen felhorkantam.

De térjünk vissza. Miután (ha jól számolom) 20 évesen kiadták első regényét, Remek! címmel, következett még néhány könyve, többek között a Remek! folytatása, majd 25 évesen (fejben számolok, úgyhogy a nyakamat nem tenném rá) kiadták A Szent Johanna gimi első részét. Remek!

Ez a könyvsorozat egy középiskolás kamasz lány életébe enged betekintést naplóján keresztül. Mivel mindegyik rész egy-egy félévet fog közre, így (ajj, mindig ez a matek) 8 részen keresztül olvashatunk Reni szenvedéseiről.

De miről is szól ez az egész? Nos kezdjük az elején…

Szóóval, megismerkedhetünk az első oldalakon a főszereplővel, Renivel, aki egy teljesen átlagos, hétköznapi kamasz. Annyira átlagos, hogy az már különleges. Nem sokat tudunk meg róla, annyit, hogy szeret olvasni (és ilyenkor azok az emberek, akik éppen olvassák a SZJG-t, felkiálthatnak, hogy „Nahát, én is éppen most olvasok! Ez a könyv rólam is szólhatna!”) De neeem, ennyivel nem ért véget a titokzatos hasonlóságok útvesztője, mert megtudhatjuk még róla, hogy szeret nassolni, sőt van két keze és lába!! Hát én itt ledöbbentem. Hogy valaki ennyire hasonlítson rám, ez szinte lehetetlen!

Majd vacsoráig az is kiderül, hogy 1. jól tanul, 2. nincsenek barátai, 3. az anyja egy szörnyű szakács.

A harmadik ponthoz azt hozzáfűzném, hogy ha ennyire nem ízlik az anyád főztje, akkor főzz te! Arról nem is beszélve, hogy ha ugye minden nap tartanak pótvacsit, ami csak olyan ételekből áll, ami a fejlődésben lévő lányoknak elengedhetetlen (*szarkazmus tábla*), akkor hogy nem hízott még el?

De megy tovább az élet, és következik az első suli nap egy annyira elit gimnáziumban, hogy akár VIRÁG GIMNÁZIUM-nak is hívhatnánk (akik nem tudják, miről beszélek nézzék meg az Álom.net című „fantasztikus” filmet), ahol máris szerez két barátot: Virágot és Arnoldot. És itt most álljunk meg egy picit…

Barát? Én Virágot inkább egy háziállatnak titulálnám, mert annyi a dolga, hogy bólogasson, néha butábbnál butább megjegyzéseket tegyen, és ne legyen saját véleménye, saját személyisége. Kicsit olyan, mint az a bólogató kutya a műszerfalon. Arnold meg… hát nem érdemli meg Reni, hogy ilyen jó fej barátja legyen. De tegyük hozzá, hogy –mint minden egyes szereplő- el lett túlozva. Most komolyan… tegye fel a kezét mindenki, akinek van olyan ismerőse, aki annyira okos, hogy nem kell semmit se tanulnia (mert mikor tanulna, ha minden nap kiolvas minimum egy könyvet), de mégse egy esőember. És a tanárok azért dobnak egy hátast, mert mindig késik és tud olyan latin szavakat, hogy „amortizál” meg „rezignált”? Hát én kipróbáltam, és mikor késve betoppantam az előadásomra csak annyit mondtam, hogy „musculus sternocleidomastoideus et sulcus tendinis musculi flexoris hallucis longi calcanei”. A lényeg: nem pont úgy sikerült, mint Arnoldnak.

„Nem baj az, ha nem vagy mindenki.”

És van a megtévesztő karakter, akiről az elején azt hittem, hogy ő egy negatív szereplő lesz, de tévedtem, mert csak idegbeteg, ott van Kinga. Kinga személyiségét leginkább a Gilmore Girls Paris Gelleréhez tudnám hasonlítani. Példakép értékű? Ááhhh… Nem hiszem, hogy bárki tudna ennyit ordibálni, de az alapfelfogása az szimpatikus. Az anatómia tanárom mondta egyszer, mikor szomorú boci szemekkel nézve vártam, hogy milyen jegyet ajánl nekem, hogy harcolj, vagy eltaposnak. Végül nem kellett harcolnom a jobb jegyért, ezért nem értettem a random módra elszórt jó tanácsát, de szerintem Kingának is valami ilyesmi jár a fejében végig.

Come to the dark side!
-we have cookies-

 
Majd betoppan Reni életébe (mily’ meglepő, ki gondolta volna, hogy jön egy menő srác a suliba) Cortez. Hogy miért így becézik, mikor a neve Ádám, azt senki se tudja, de amúgy is kit érdekel, mikor ő a Jani az osztályban. Mit az osztályban? Az egész suliban! Sőt! Megkockáztatnám, hogy az egész galaxisban! És hogy miért ennyire menő? Egy újabb rejtély. Valószínűleg azért, mert jól néz ki. És mert deszkás ruhákba jár (amik nem tudom, hogy néznek ki, de én a képen látható módon képzeltem el), amikről ódákat zeng Reni.

A két kép között 5 apró különbség van,
találd meg!

Az osztály többi részéről pedig nem is érdemes szólni, hiszen a többiek karakterábrázolása még kevesebb, mint a főszereplőké. Én leginkább úgy képzeltem el őket, mint a statisztákat, akiknek a dolguk, hogy gyerekes csínyeket csináljanak, majd ha a másikat sikerült megtréfálniuk, akkor ujjal mutogatva röhögjenek, míg a megtréfált vörös fejjel, ordítva, toporzékolva fokozza a nevetési faktort. Ha-ha. A negyedik könyv végén Ricsi kilép a statiszták közül (neeeem, nem lövöm le a poént, hogy miért, nem vagyok annyira gonosz, hogy azt, ami a negyedik részben teljesen egyértelmű minden emberi lény számára -csak Reninek nem- elmondjam…) és láss csodát, máris egy teljesen más személyisége van!

De azért vannak benne poénok. Néhány párbeszéd egész vicces, néhol pedig Reni is el tud sütni egy-egy jó poént.

„– Nocsak, Reni, megint mekkorát nőttél! – állt fel az apu üzlettársa, és úgy nézett rám, mintha a legutóbbi találkozásunk óta – ami három hete volt – legalább kilencven centit nőttem volna.”

Reni szülei meg mikor hazaér a lányuk azonnal kamasznevelő szakkönyveket bújnak, hogy el tudják hárítani a tini konfliktusokat. Igen, ez is teljesen átlagos, nem? Úgy értem, tényleg minden szülő ilyen könyveket olvas, és mikor a lánya elmond nekik valamit, azonnal fellapozzák azt a könyvet. Viszont jó pont, hogy egy szép családi képet állít elénk Leiner Laura, ahol nincsenek titkok, a gyerek elmondja a szüleinek, hogy mi bántja, vagy éppen minek örül, és a szülők meghallgatják.

„– Reni, a Szent Johanna színjátszó szakköre ígéretesnek tűnik – mondta anyu a kezében tartott lapokat egymás alá téve.
– Nem tudom, annyira nem érdekel – vontam meg a vállam.
– Ne butáskodj, az általános iskolában is színjátszós voltál, és imádtad! – lelkesedett. – Ráadásul milyen nagyszerűen sikerült az a darab, amiben nagyobb szereped is volt!
A szülők elfogultak. Az a nagy szerep, amit kaptam, egy fa volt.
Anyu biztosan azért mondta, hogy nagy szerepem volt, mert az egész színdarab alatt a színpadon voltam (persze, csak azért, mert fa voltam, és azok elég ritkán mennek el maguktól, hacsak nem fantasy darab, de ez nem az volt), az egész szerepem pedig abból állt, hogy amikor fújta a szél az ágaimat, azt mondtam: „hssssss”.
Anyuék rém büszkék voltak rám, az előadásra hat kamerával, négy fényképezőgéppel és egy kisebb hollywoodi stábbal érkeztek, hogy jól dokumentálják az utókornak, ahogyan faként állok egy darabban.”

A másik dolog, ami tetszik benne, az a zenei aláfestés. Minden egyes fejezetben megemlít minimum egy számot, aminek segítségével az olvasó jobban át tudja élni a hangulatot, és mivel a legtöbb dalt szeretem, így evidens, hogy meghallgassam ezeket a számokat és ugrándozzak rájuk. Egyébként a könyvben nagyon sok ilyen dolog van, például facebook adatlapok, mai (vagyis 2010-es) sorozatok, könyvek (amikről sajnos nem nagyon kapunk részletes felvilágosítást, csak hogy mindegyik nagyon jó könyv), amik tökéletesen kiegészítik és modernizálják a történetet. Sajnos néhány dolog eléggé erőltetetten hat, például ilyen a környezetvédelem.
Tényleg fontos dolog, meg becsülöm, hogy a történetbe megpróbálta beleszőni és így hipnotizálni az olvasókat, hogy figyelj a környezetedre, de nagyon nem passzolt oda.  Mondok egy példát. Amikor az egyik statiszta-osztálytárs eldob egy csokipapírt, akkor hirtelen mindenki abbahagyja a beszélgetést, és dermedten néz az elhajított papírra, majd terminátoros vöröslő szemekkel ránéznek az elkövetőre, aki pár perc múlva már halott lesz, és mivel senki sem emlékszik a nevére egy névtelen sírba temetik.
Na, talán kicsit eltúloztam, igazából mindenki elkezd -az előző témától függetlenül- beszélni, hogy ő mikor fogat mos, elzárja a csapot, meg feleslegesen nincs bekapcsolva a TV vagy a számítógép, meg szelektíven gyűjtik a szemetet, szóval teljesen átlagos tini témákról a teljesen átlagos gimnáziumban.

Záárd el a csapot, mert Reni is azt csinálja!

Igen, teljesen átlagos gimnázium, ami elvileg elit suli, de mégis teli van olyan buta emberekkel, akikről azt se tételeznéd fel, hogy egyedül be tud találni az osztályba. És ebben az átlagos gimnáziumban franciát tanulnak, és a tanárok a diákokat a vezetéknevükön szólítják. Ja, és itt meg is lehet bukni rajzból! Nem tudom, hogy kinél hogy volt, de nálunk hiába nem tudtál rajzolni, ha ott voltál az órákon, akkor minimum egy kettest kaptál. Az meg hogy valaki ennyire fantáziátlan legyen, hogy ha nem mondják meg neki pontosan mit is csináljon, akkor csak ül és bámul… Állítólag, ha valaki sokat olvas, akkor kreatívabb, fantáziadúsabb és műveltebb ember lesz. Én ezek után nem vagyok biztos benne.

Igyál limonádét, mert jó!

Összegezve ez egy egy délutános, limonádét szürcsölgető könyvsorozat, ami tökéletes, ha nem vársz világrengető gondolatokat tőle. Aranyos könyv, de aki nem szeretne egy tini naplót olvasgatni, az kerülje el jó messzire. Igazából volt rám valamilyen hatással, mert azóta frufrut vágattam magamnak és még a rossz hipnotizálásnak is bedőltem és azóta ÉN IS ELZÁROM A CSAPOT FOGMOSÁS KÖZBEN! TEDD TE IS EZT!