A férfiak a Marsról érkeztek

"Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralévő részére; nos mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk."

Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című könyvének rózsaszín borítója hátulján a fülszöveg minden kétséget kizáróan azt hirdeti, hogy ez a könyv nem az első, de a második sikeres könyve az írónak, és ha valaki még nem olvasta, akkor a belőle készített, frenetikusnak emlegetett filmet biztosan látta.
Nos. Egy ilyen fülszöveg után néha úgy érzem, hogy azonnal be kéne vonulnom a sarokba és ott elmélkedni, hogy mégis mit csinálhattam rosszul, hogy a populáris irodalom egy ilyen klasszikusát még nem hogy nem olvastam, de még csak nem is láttam.
Így -azután, hogy a könyvesboltban elolvastam ezt a fülszöveget- választhattam: vagy vállalom, hogy megvetés tárgya legyek, amíg a saját szégyenembe bele nem fulladok vagy megveszem, elolvasom és utána én is írhatok olyan sznobnak ható mondatokat, hogy "bizonyára mindenki olvasta...".
Mint látszik az utóbbi lehetőséget választottam.
Őszintén megvallom nem tudom, hogy mekkora kultusza van ennek a könyvnek, mekkora rajongótábora van és hogy tényleg mindenki olvasta vagy látta-e rajtam kívül. Lehet, hogy csak egy olcsó marketing fogásnak estem áldozatul.

"– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz."

Ami leginkább zavart a könyvben, hogy egyáltalán nem azt adta, amit egy teljesen felkészületlen olvasó várt volna tőle. Jelen esetben én.
Mert a kezembe fogva ez a rikítóan rózsaszín könyvecskét az jutott legelőször az eszembe, hogy a borítóján látható betűtípust, mintha egy tini lányregényből lopták volna ki. Egyedüli kapcsolat a borító és a tartalma között a bakelit lemezek, amik trükkösen a könyv hátulján egy-egy női mellre emlékeztetik a tudatlan olvasót. Micsoda utalások, kérem szépen.
De amúgy összességében nézve a dolgot nem érzem azt hogy annyira összhangban lenne ez a két dolog.

Mert kezdjük ott, hogy a regény főszereplője egy fiú. Vagyis már bőven egy férfikorban járó ember. És nincsenek benne rózsaszín cukiságok, amitől olvadozik az ember. Nem, ez egy férfiról szól, név szerint Rob Flemingről, aki egy megsavanyodott, megkeseredett, önsajnálat mocsarában fulladozó, hímsoviniszta bunkó, akinek történetesen van egy lemezboltja és rajong a zenéért. Mármint -szerintem- már betegesen. És minő meglepetés, ezzel a szerencsétlennel szakít a barátnője, így Robból előjön minden eddigi ügyesen eltitkolt rossz tulajdonsága és az elutasítást el nem fogadva ostromolja exét, csak azért, mert nem bírja elviselni, hogy őt hagyták ott és már másé.

"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?"

Ez a könyv Bridget Jones inverze, hiszen itt egy férfi szemszögből olvashatunk arról, hogyan "ketyeg az óra". A harmincon túli egyedülálló keresi boldog jövőjét, miközben a múltján töpreng, hogy hol is ronthatta el. Sokat megtudhatunk a regény által ábrázolt férfiról, hogy mikor mire gondol, mégis milyen motivációja van, milyen reakciókat tud kihozni belőle egy-egy negatív életesemény: az átlagos férfitípus.
Ugyanúgy, mint Bridget Jones, aki képviseli az átlagos nőt, akivel minden nő könnyen tud azonosulni, ha már történtek vele hasonlóak. De ha ez tényleg így van, mármint a férfi agyban ilyenek játszódnak le, amikor meg akar szerezni egy nőt, vagy amikor kidobják, akkor teljességgel kiábrándultam azt hiszem.

"Egy csomó ideig keresem az új névjegykártyáját, amit Raytől kaptunk, amikor elköltözött, de eltűnt, baljósan és jelentőségteljesen eltűnt – hacsak nem én magam dobtam ki, mely esetben a baljós jelentőségteljesség törlendő."

Rob agya olyan, mint egy igazi sztereotip legénylakás: mocskos, sötét, hátborzongató kis odú, ahova senki nem lépne be a saját akaratából. Ettől a negatív élménytől, hogy szakít vele a barátnője olyan betegesen rögeszméssé válik, hogy az már ijesztő. Igaz, Bridget se volt minden egyes alkalommal teljesen normális, de ő legalább ügyesen titkolta a kiszemeltje előtt. Robnál viszont az önkontroll csírája sem mutatkozik, ami félelmetes. Nála a szabad akarat abban merül ki, hogy vissza kell szereznie, ami nem lehet az övé és ezt a tervét érzelmi zsarolással, gyerekes hisztivel és folyamatos zaklatással próbálja elérni, miközben máris más csajokról fantáziál.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Tudom, túlságosan is vattacukorfelhőkkel álmodom, hogy ezen meglepődök és már-már megbotránkozok, de én akkor sem tudok egyetérteni a főszereplő egyetlen döntésével sem. Mint egy hisztis gyerek, aki hiába van teli humoros beszólásokkal, legszívesebben vacsora nélkül az ágyba parancsolnád.
De ha az ember túlteszi magát ezeken a dolgokon és nem veszi véresen komolyan, akkor -mint korábban említettem már párszor- egy férfi Bridget Jones regényt kap, ami vicces (lsd: idézetek), nem átsütve, hanem angolosan -aúcs!-, teli van jobbnál jobb zenei utalásokkal és férfias párbeszédekkel (ami nem tudom, hogy pontosan milyen is, de egész jó).

Amikor a delfinek elrepülnek és az egerek irányítanak.

Visszaolvasgatva az eddigi bejegyzéseimet rájöttem arra, hogy leginkább csak a rossz könyvekről tudok értelmesen írni. Akkor valahogy több gondolat van a fejemben, amik sokkal összeszedettebbek.

Mert mit is tudok írni egy rossz könyvről? Hát hogy miért is rossz (meglepő, de így van), mivel az ember alapvető sajátossága, hogy a rosszat hamarabb észreveszi, mint a jót. Így egy jó könyvnél -hiába vagyok tisztában vele, hogy jó-, nehezen tudom megfogalmazni magamban, hogy miért is tetszett annyira. (És a hipotézisemet, miszerint az olvasás műveltebbé és kreatívabbá tesz, újfent megcáfoltam.) Mert nincsen semmilyen specifikus dolog, amire rá tudok mutatni, hogy igen, ezért érdemes elolvasni, mert ha már így külön tudom választani, hogy ez a dolog jó benne, akkor az azt feltételezi, hogy a többi élesen elhatárolódik ergo a többi része nem tetszett. Az a jó könyv, amiben nincsenek hatalmas hullámzások a minőségét tekintve, így nem tudok kiragadni egy dolgot sem, hogy ezért tetszett. Az egésznek harmonizálnia kell. (Pont, mint egy Coelho idézet.)

Ezért vagyok nagy gondban, amikor a legújabb kedvenc könyvemről írnék, hogy ne csak egyhangúan fikázzam a könyveket a blogomon, hanem megmutassam, hogy igenis szoktam jó könyveket olvasni és nem csak olyanokat, amiket az univerzum elpusztításához könnyedén fel lehetne használni.

Bár a mostani könyvemben van néhány olyan tipp, ami hasznosítható lenne, ha a fentebb említett tervet valaki valóra akarná váltani, ám maga a könyv -hogy úgy fogalmazzak- "csupa harmónia".  Nos, ha valaki nem jött még rá, hogy melyik könyvről beszélek, akkor Ne essen pánikba, mivel van a táskámban törölköző.

A Galaxis útikalauz stopposoknak, hogy a fülszöveget idézzem, egy szörnyen ostoba csütörtökről és annak következményeiről szól. Douglas Adams eme sci-fi paródia főszerepére Arthur Dent-et választotta, aki a legszerencsésebb peches az egész galaxisban.
Kezdjük ott, hogy arra kell ébrednie, hogy le akarják rombolni a házát, de az utolsó pillanatban mégis megakadályozta őket a Föld váratlan felrobbantása, ami sajnálatos módon egy hiper űrsztráda útvonalát keresztezte. Arthur, bár elveszítette házát és bolygóját, mégis megmenekült, hála Ford Prefectnek. Neem, nem egy kocsinak, hanem a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik munkatársának, aki információkat gyűjtve jött a Föld nevű bolygóra, hogy ki tudja egészíteni az útikalauzban a Föld címszó alatt szereplő egyszavas leírást két szóra: "Jobbára ártalmatlan". Így Arthur földönkívüli barátja és a mindig nála levő törölköző lestoppolt egy vogon űrhajót, és innentől kezdődnek azok az események, amiknek a bekövetkeztének valószínűtlenségét még az Arany Szív űrhajó fedélzeti számítógépe, Eddie sem lenne képes kiszámolni.
Igazából már megint az a probléma állt elő, hogy annyira jó könyv, hogy áradozáson kívül nem sok dolgot tudok mondani róla, ám nem vagyok híve a nyáltól csöpögő posztoknak, így eléggé patt helyzetbe hoztam magam ezzel. Úgyhogy az eredeti számításaimat áthúzva, mondom a rossz dolgokat.

Ami rossz a könyvben:

1. Ez a könyv, olyan, mint amikor hangosan énekelsz: magadban hallod a zenét és úgy tűnik, mintha teljesen felismerhetően és tisztán énekelnéd, de a többiek csak a nyervogásodat hallják.
Így van ez ezzel a könyvvel is: hiába próbálod meg elmagyarázni egy olyan embernek, aki nem olvasta a könyvet, hogy miért is olyan fantasztikus ez a könyv és hogy miért olyan nevetséges az a mondat, hogy "Viszlát, és kösz a halakat!", nem fogja érteni. Mint egy belsős vicc, csak olyanokkal tudsz ezen nevetni, akik hasonlóan hozzád, olvasták már a könyvet.

2. Nem tudom elmondani, hogy miről szól. Úgy értem, most kezdhetném újra azzal, hogy megsemmisült a Föld, de Arthur és Ford megmenekült az utolsó pillanatban és felkerültek egy vogon űrhajóra, ahonnan kidobták őket, de utána... De iszonyatosan nagy kuszaság lenne belőle. Mindegy is, mivel nem a cselekmény az, ami annyira megfogja az embert, legalábbis engem. Természetesen az is jó, de inkább a reakciók azok, amik miatt ennyire tetszik, ezek miatt nem lesz annyira egysíkú és kiszámítható.

3. Egyszer véget ér. Tudom, már így is túlfeszítette Douglas Adams a húrt, mikor kitalálta, hogy ez a trilógia öt részből fog állni, na de akkor is... És az is igaz, amit már többen előttem megfogalmaztak, hogy a trilógia negyedik és ötödik része korántsem olyan színvonalú, mint az első három rész. Mondjuk a trilógiának van egy hatodik része is a Ja, és még valami, de ezt nem Douglas Adams írta, így félő, hogy bebizonyítást nyer az a tétel, miszerint a sorozat színvonala exponenciális csökkenést mutat mindegy egyes új kötet megjelenésekor, de ez még nem bizonyított számomra.

4. Arthur Philip Dent. Ő az egyedüli ténylegesen negatív dolog a könyvben. Valamiért idegesít ez a főszereplő, mit ne mondjak, túlságosan emberi. Vannak jó pillanatai, de úgy, mint Zaphod, én is a falra mászok tőle. Többször kellett volna teát készíttetnie a Táp-O-Mattal.

Tea: Egy olyan fegyver, ami képes bármilyen
galaktikus űrhajót ártalmatlanná tenni.

A Viszlát, és kösz a halakat! -éppen ezért, mert szinte csak ő szerepel benne-, pedig fájdalmas pont az életemben. Az előző kötetekben nem annyira feltűnő jelenség, hiszen nem csak az ő gondolatait olvashatjuk -mázli-, hanem mindenkiét, és mivel mindenki más gondolata sokkalta érdekesebb az övénél, így ezért elhanyagolható számban jelenik meg benne. Amikor ő van a középpontban, túlságosan visszaránt a földre, mert annyira nem tud azonosulni a többiek életfilozófiájával, ami a következő: Ne ess pánikba! De ő, mint az emberek leragad egy gondolatnál és ezzel halálra untat mindenkit maga körül. (Mint most én.)

Az ötrészes trilógiát többféleképpen feldolgozták, szinte minden elképzelhető formában, és bár nem láttam az összeset, de meg kell mondanom, hogy a 2005-ös film, ami csak a címadó kötetet vette bele meglepően jó volt, ahhoz képest, hogy az igazi könyvrajongók között hatalmas felháborodást keltett az általam olvasott kommentek alapján.

Martin Freeman, aki épp' aggodalmas arccal
végez felüléseket, miközben
egy vogon űrhajó látható
a háttérben.

A szereposztás véleményem szerint nem is lehetett volna jobb: Martin Freeman kapta az örökösen aggodalmaskodó és értetlenkedő Arthur Dent szerepét, ami azért is tökéletes, mert Dr. Watson karaktere is hasonlóképpen idegesít, mint Arthuré, így a behelyettesítéssel nem volt gondom. Trillian szerepére Zooey Deschanelt sorsolták, aki a New Girl című sorozatból a new girl, és hát bűbájos, mint mindig. És akiket csak hallhatunk, de nem látunk nem más, mint a narrátorként működő Stephen Fry és a depressziós Marvin robothangja Alan Rickman. Ám itt figyelmeztetnék mindenkit előre, hogy akik szinkronosan néznék meg a filmet, ne lepődjenek meg, ha nem őket hallják.

Természetesen még van egy tucat olyan színész, akinek a neve semmit sem mond a számomra, így meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismerném őket, csak elismeréssel bólintok munkásságuk felé. Mert mind Ford Prefect, mind Zaphod karakterét remekül alakították. Sokak szerint a film nem tudja visszaadni a könyv hangulatvilágát és nem annyira hű a cselekményhez ésatöbbi ésatöbbi. De melyik könyvből készült filmről mondható el az ellenkezője? Én már láttam ennél sokkal rosszabbakat és igen kellemes felüdülés volt egy végre élvezhető adaptációt megnéznem.

Összegezve ez egyike azoknak a könyveknek, amit nem adnék oda mindenkinek, mert nem bírnám elviselni, hogy valaki ne értse meg a poénokat, ám magányos dolog ezt a könyvet olvasni a fentebb leírt ok miatt. Igazából 42 okom van arra, hogy miért ez a galaxisunk legjobb könyve, de ezeket mindenkinek magának kell megkeresni. Szólj, ha megvan!

Befőtt 2.

Egy heti értékelés a polcról leporolva és felbontva.

John Galsworthy: A sötét virág

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tavasz-Nyár-Ősz. Ebből a három nagy részből áll a könyv és Mark Lennan szerelmi életét tudhatjuk meg belőle. Hát mit mondhatnék Marknak: Nagy kujon vagy, semmi kétség! Nem elég, hogy már az első oldalaknál megtalálta az akkori „igaz szerelmét”, nem elég, hogy férjes asszonyról van szó, nem elég, hogy feldúlja a házasságukat, még le is cseréli egy másik nőre?! Most mondhatnám, hogy annyira tipikus férfi viselkedés ez, de remélem, hogy nem. Mindig csak az kell neki, amit nem kaphat meg: vagy túl idős nő, vagy férjes asszony vagy egy szinte gyermek a „mindent elsöprő szerelmének” az áldozata. Ajjj, kérlek! Nem tudna megmaradni a facér, korban hozzáillő nőknél?! A könyv stílusa sem tudott magával ragadni, lehet, hogy az évszakok közötti nagy szünetek miatt, amiket tartottam vagy csak Markkal szembeni ellenszenvem miatt, de ez a könyv nálam nem váltott ki nagy hatást. Még annyira sem bosszantott fel, hogy elképzeljem, ahogy felpofozom a főszereplőt…

Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele nincs

Egyetértek a fülszöveggel: ez tényleg egy méltatlanul elfeledett könyv, nem tudom, hogy az írónőnek a többi regénye is ekkora felbolydulást tud-e okozni nálam, de mindenképpen ki kell derítenem! Egyébként az öt csillag meg a kedvencelés sok mindent elárul a viszonyomról a könyvhöz, bővebben most nem tudok írni róla, mert akkor vissza kellene zökkennem a valóságba, és még egy darabig együtt szeretnék lenni Etelkával, Lőrinccel, Ákossal, Magdával, Sárikával, Lacikával és Jusztival.

Szophoklész: Antigoné / Oidipusz király
Antigonét már korábban olvastam és nem értettem/értek egyet vele abban, hogy a testvér fontosabb a tulajdon gyermekeinél, mert bármikor szülhet másikat… Bár ezt a vérfertőzés miatti bolondságnak a számlájára írom. Oidipusz király drámájánál pedig felmerült bennem egy kérdés, amit Neonak tett fel az Orákulum: Akkor is lelökte volna a vázát, ha nem szól, hogy vigyázzon a vázára?

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Igazán olvasatta magát, maga a történet is érdekes, még ha nem is hat az újdonság varázsával – bár merem állítani, hogy senkinek se.

Maga az elgondolás, hogy egy ember két külön személyiséggel és kinézettel rendelkezzen elgondolkoztató, de már megint, mint a Frankenstein-nél és a Láthatatlan embernél is, a legnagyobb gondom az, hogy nagyon rövid és nincsenek jól kidolgozva a szereplők, így nem tudtam megszeretni őket.

Bár az eredeti elgondolásomat, miszerint Jekyll disszociatív személyiségzavarban szenved, megingatta a végén lévő beismerő levél, de hiszem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Viszont, ha az elméletem helyes, akkor felmerül a kérdés milyen durva traumát kellett elszenvednie Dr. Jekyll-nek, hogy előjöjjön Mr. Hyde? Áh.. igazán olvastam volna még tovább..

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kicsit hasonlít A csodálatos Waverley-kerthez, (vagy az hasonlít ehhez?) sőt nagyon sok hasonlóságot észrevettem. Mivel a Waverley-kert sem tudott elvarázsolni, ez sem lett kedvenc, bár sokkal jobban tetszett, talán mert többet mesél az ősökről (de nem eleget).

Én szegény Jennyt sajnálom a legjobban, ő a legönzetlenebb karakter, és mégis csak ő szívja meg: a lánya inkább őt utálja, nem az apját, aki jobban megérdemelné; míg az anyja egyáltalán nem foglalkozott vele kiskorában, Stellával mégis jól elvan; Will hányszor megcsalta, hányszor hazudott neki, de Lizával mégsem viselkedik így; Stella is inkább az anyjára haragszik, mikor új barátja lett, nem az apjára, nem is Lizára, nem is Mattre, csak Jennyre.

Szóval szegényre tényleg rájár a rúd. Én ennyi igazságtalanságtól már régen megőrültem volna, de ő mintha észre se venné.

Egyébként bármennyire is sajnálom Jennyt, nem ő lett a kedvenc karakterem, hanem Elinor Sparrow és Juliet Aronson.

Elinor, bár nem a legtökéletesebb anya, de talán a legőszintébb ember, akár tetszik amit mond, akár nem, de igaz. Büszke, becsületes ember, akinek az életéről szívesen olvastam volna többet. Mondjuk Jennyn és Stellán kívül, bármelyik Sparrowról szívesen olvastam volna.

A másik Juliet Aronson, akinek nincs se különleges képessége, se Torta-háza, de van egy gyilkos anyja, és sokkal talpraesettebb, mint az összes szereplő együttvéve. Nem nyavalyog folyton, pedig neki igazán lenne oka, hanem megpróbál jót kihozni abból, ami van.

A történet vége túl romantikusra sikeredett, mindenki együtt van mindenkivel, Jimmyről, aki leginkább a kicsi Willre hasonlít, kiderül, hogy mégse olyan rossz, mindenki túláradóan boldog, na jó, kicsit szomorkodnak Elinor miatt, de mivel rajta úgyse lehetett volna segíteni, minek szomorkodjanak annyit?

Befőtt

A Molyon történt események hatására eldöntöttem, hogy az eddigi alvó állapotomat felcserélem egy harakirire, ám előtte áthoznék néhány kisebb értékelést néhány könyvről.Véleményemet a témáról nem fejteném ki, úgy hiszem elég egyértelmű e bejegyzés fényében. Ennyit erről.

Viszont nálunk már a polcok roskadoznak a befőttek súlya alatt, így stílszerűen ezt a fajta bejegyzést befőttnek kereszteltem el. Mert ez is valami olyasmi lesz, sok-sok apró értékelést beszuszakolok egy posztba, hogy télen, ha vágyat éreznék arra, hogy visszaolvassam egy-egy régebben kezembe vett könyvről a véleményemet, itt megtehetem. A legjobb benne, hogy sokáig eláll és nem vágom el a kezem késsel.

Agatha Christie: Macska a galambok között

Tiszta átverés... nem volt benne se macska, se galamb, pedig reménykedtem, hogy kibővíthetem az ornitológiai ismereteimer.
Egyébként nagyon tetszett ez a leányintézetes rejtély, ám amondó vagyok (bármennyire is nagy rajongója vagy a kis belgának), hogy Poirot megjelenése elrontotta az egész hangulatát. Én rájuk zártam volna az ajtót, hogy oldjátok meg magatok közt, avagy csak egy maradhat.
Ma különösen kegyetlenkedő hangulatban vagyok.

Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Szegény, szerencsétlen Watsonka. Tényleg azt hitte, hogy egyedül meg tudta volna oldani az ügyet, és hogy Sherlock ennyire bízik az ítélőképességeiben? A kis naív... Már a legelején megmondta: "Amikor azt mondtam, hogy maga ösztönöz engem, őszintén szólva arra gondoltam, hogy sok esetben a maga tévedései nyomán jutottam el az igazsághoz."

Cassandra Clare: Csontváros

Egy picit Harry Potter, egy szösszenet X-men és egy kicsit valami más, ami annyira ismerős, de nem jut eszembe, hogy mi.. t'án Darren Shan? Ami nem is akkora katasztrófa, mert mind a hármat imádom, de így összeturmixolva van egy kis utóíze: de hisz én ezt már olvastam!!! vagy mégsem? Imádtam volna és talán magába is szippantott volna ez a világ, de ettől „megmentett” a szereplők gyér jellemzése… szinte semmit se tudtam meg róluk, hiányzott a belső világuk leírása, hogy jobban a helyükbe tudjam képzelni magamat, ennek hiányában továbbra is egy külső szemlélődő voltam, akinek nem volt titok a történet alakulása. Mindazonáltal el fogom olvasni a következő köteteket is, hátha a többi könyv végre megadja azt a pluszt, ami ebben a könyvben csak egy halovány szikra volt. De hogy ne csak rosszat mondjak róla, nagyon jót mulattam Jace és Clary csipkelődésein, Clary életszemléletén és Simon és Jace ellenszenvén. Luke és Simon volt az a két karakter, akik a legjobban a szívemhez nőttek. Bár a végkifejletnek inkább megrázónak és döbbenetesnek kellett volna lennie, de én egy rosszindulatú kacajjal nyugtáztam, hogy Látod, látod! Ez van, ha 16 évesen nem mutatod be a szüleidnek a barátodat…

H.G. Wells: A láthatatlan ember

Kicsit hasonlít a Frankensteinre: egy tudós, aki szenzációs felfedezésre jut, és magányában meg is valósítja azt, ám amint elkészült a mű, megriad attól (jelen esetben rájön, hogy csak hátrányai vannak) és az élete ezután rémálom lesz. A különbség (azon kívül, hogy itt láthatatlan lesz és nem szörnyet készít), hogy ez a könyv nagyon rövid, bár a Frankensteinből nem sajnáltam volna, ha pár oldallal kevesebb, itt azért olvastam volna többet az életéről, miután láthatatlanná vált. Sajnos a vége sem nagy meglepetés, az elejétől fogva lehet tudni, hogy ez csak így érhet véget.
(Azt viszont én sem értem, hogy miért nem próbáltak ki valami épkézláb ötletet: festékkel leönteni vagy lisztet szórni a padlóra vagy sárral bekenni)

Honoré de Balzac: Elveszett illúziók

Első ránézésre, mikor a kezembe fogtam a könyvet, ez ugrott be: hosszú… és dögnehéz! Majd elolvastam belőle 50 oldalt, és éreztem, hogy nem fogok jól kijönni a könyvvel… De mivel jelentkeztem egy eseményre ezzel kapcsolatban, ezért nem lett volna szívem félredobni, inkább akkor hősiesen küzdök és legyűröm ezt a könyvet. Egészen 150 oldalig szenvedtem, és kényszerítettem magam a továbbolvasásra, mikor is végre elkezdett igazán érdekelni: az események beindultak és nemcsak 5 oldalas magyarázatok voltak benne, és azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni!
Ez az érzés aztán elillant, de ez a tagolatlanságnak köszönhető. Egy szinte ezer oldalas könyvben, csak három „pihenő” van? Így félbe kellett hagynom a történéseket (mert a második részben gyorsan jönnek az események) és mikor újra elővettem, már nem tudtam annyira beleképzelni magamat… Egy idő után már elővenni se volt kedvem, de mikor elkezdtem olvasni (néhány oldal után újra belerázódtam) és újra a hatása alá kerültem.
Nagyon sajnáltam, hogy a harmadik része (bár ott is sok minden történt) ellaposodott…
Kétségkívül sok türelmet követelt tőlem az első százvalahány oldal, meg az utolsó oldalak, ami így keretbe foglalta a könyvet …

'Csakazértis'

Igazából ennek a bejegyzésnek semmi értelme (mintha a többinek lenne..), hiszen nem szeretem, ha valaki elküld nekem egy zenét azzal a felszólítással, hogy hallgassam meg, mert nagyon fog tetszeni nekem.
Hiszen ez olyan, mint amikor egy könyvet a kezedbe nyomnak, hogy ez lesz a kedvenc könyved, ha elolvasod, hiába tetszene, de a lázadó énem nem bír az ilyen mondatokkal mit kezdeni, mert nekem senki se mondja meg, hogy milyen zene/film/könyv fog tetszeni, hiszen néha még én magam se tudom! (Igen, ilyen téren kb. egy 5 éves hisztis gyerek szintjén ragadtam..) Mert amikor hallgatom például az ilyen mások által erősen ajánlott zenéket az jár a fejemben, hogy nekem ennek most tetszenie kell és 'csakazértse' fog.
Szeretem, ha a rádióba hallott zenére rákeresek és úgy lesz kedvenc, vagy más zenelejátszójába belekukkantva belepistulok egy számba avagy beszélgetés közben szóba kerül egy szám és utánanézek.. Szóval szeretem magam felfedezni a kedvenc számaimat, így ezért nincs sok értelme ennek a bejegyzésnek, hiszen most én csinálom azt, amit utálok: zenéket ajánlok, persze nem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog és nem is várom el (hiszen akkor már nekem nem tetszene annyira), csak már két teljes hete próbálom kiverni ezeket a fejemből és így hátha sikerül.

(Ez az a szám, ami a kivételt képezi, hiszen egy barátnőm küldte, hogy ez egy 'muszájszám'.)

És az a zene (Ourlives-A Sight to See), amit valamiért nem akar megtalálni máshogy, ezzel is jelezvén, hogy elég volt már ebből a kicsit sem fantáziadús, egyoldalú kívánságműsorból. Értem a célzást.

Panaszkodás II.

Ma éjfél körül indulunk a Nagy Nyaralásra, úgyhogy el kell készülnöm időben, de a tegnapi koncert miatt fáj a fejem és álmos vagyok és be vagyok rekedve és annyira, de annyira biztos vagyok benne, hogy valami tök alapvető dolgot itthon fogok hagyni, mint például a fogkefémet. Már többször átnéztem a listámat, de nem hagy nyugodni ez az érzés.
Viszont a magammal vinni kívánt könyvek mennyisége exponenciálisan nő minden egyes lista átnézéssel.

Panaszkodás I.

Egyszerűen utálom, hogy az íróasztalom teli van tollakkal, és amikor szelektálni akarok, akkor mindegyik kiválóan fog, de amikor gyorsan le kell firkantanom valamit, hirtelen mindegyik kifogy... 

Összeesküvés?

Lehet...

"Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk."

Szóval már éppen úgy voltam, hogy jegelem egy jó ideig ezt a blogolás témát, mikor is végre megtalált az én kis Közönségem!! Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig fog tartani, mire rájönnek hol bujkálok, de úgy érzem, hogy megérte kivárni, mert amit kaptam, az még annál is jobb, mint amit elképzeltem!
De kezdjük az elejétől, hogy azok, akik nem tartoznak a rajongóim közé (úgy érzem, hogy szoros kapcsolat van közöttünk) azok is megértsék. Szóval este felmentem megnézni az e-mail-eimet és meglepődve tapasztaltam, hogy legalább öt új megjegyzés érkezett az egyik bejegyzésemhez és ez nem más, mint a Szent Johanna Gimi Útvesztő című műről írott véleményem. Hát rögtön nekiláttam elolvasni őket és a hatás felülmúlhatatlan volt.
Tudjátok vannak olyan napok, amikor semmi sem sikerül... elalszol, majd kiderül, hogy elfogyott a gabonapehely és mindezek után fájó szívvel kell tudomásul venned még azt a tényt is, hogy a tegnap esti koncert után a hajam fullasztóan füst szagú lett. Eltelik komótosan a nap, de érzed, hogy most nem lesz igazán jó kedved és akkor, mint derült égből a villámcsapás meglátod, hogy a blogodon a (most már kétségkívül kedvenc) bejegyzésed alatt ott vannak ezek a kommentek és akkor... bebizonyítod a világnak, hogy igenis egy perc megváltoztathatja a kedvedet!
Nem is tudom leírni, hogy milyen jó érzéssel tölt el ezeknek a hozzászólásoknak az olvasása, őszintén bevallom, hogy nagyon rég volt már olyan pillanat, amikor akkorát röhögtem, hogy sikerült leköpnöm kólával a monitort. Utána persze megbántam, hiszen a szénsav mindig fájdalmas emléket tud hagyni az ember orrában ilyen helyzetekben, de úgy gondolom megérte.
Szóval csak ennyi. Szerettem volna eldicsekedni, hogy új olvasótábort vonzottam magamhoz. Végre megtaláltam azt a réteget, akik aktívan véleményt tudnak nyilvánítani. Igaz, hogy agresszívak, igaz, hogy a stílusuk elítélhető, igaz, hogy nem mindig tudnak helyesen írni, igaz, hogy érvelni sem tudnak, csak szitkozódni, de én így szeretem őket.
Persze ne tartsatok konfliktusfüggőnek, de valahogy mindig is mosolyt tudott az arcomra csalni az, amikor néhány ember az alapvető illemszabályokra fittyet hányva meg sem értve a szabad véleménynyilvánítás lényegét (és persze a másik mondanivalóját) tűzzel-vassal jönnek, hogy majd "jól megfenyítenek" valakit.
Valahogy megvan ennek a maga bája, úgy hiszem.

#napi szocializálódás

A mai nap legnagyobb pillanata:
-Imi, te vagy az?
-Móni, te vagy?
-Igen!
-De engem nem Iminek hívnak.
-Én sem vagyok Móni.

The other woman

Sokáig gondolkoztam azon, hogy kezdjek hozzá ehhez a bejegyzéshez. Valami olyan első mondatot szerettem volna, ami ütős, amire felkapják a fejüket a gép előtt görnyedten ülő homo sapiensek. Sokáig gondolkoztam rajta... végül rájöttem, hogy onnan fogom elkezdeni, ahonnan ez az egész gondolatfonál előjött, a kavicstól, ami elindította a fodrozódást.

Sosem szerettem a szoknyákat. (Ütős első mondat lenne, mi?)
Kiskoromban, ha anyám rám akart erőltetni egyet, akkor üvöltöttem és pár másodperc múlva letéptem magamról. De az okát nem tudom, ezek az emlékekek sem maradtak meg bennem, csak mesélték, hogy ez így volt és én elhittem és kicsit büszke is voltam magamra, hogy már ilyen fiatalon kialakult egy stílusom. Vagyis inkább arra, hogy nem tartoztam a rózsaszín, fodros szoknyás kis tündérek közé, hanem én voltam a "fekete bárány". Akkoriban ez tetszett, hogy különbözök, éppen akkor, mikor minden korombeli hasonlítani akart a többiekre, én külön klikket hoztam létre néhány barátommal és különcködtünk.
Visszagondolva ez szociális szempontból borzasztóan egészségtelen és teljesen felesleges volt, hiszen rajtam kívül még sokan nem szeretik a szoknyát, a rózsaszín, a virágokat és a pillangókat. De minden lázadásom a lányosság ellen úgy jött, hogy valaki többször elmondott nekem egy történetet és így egy olyan következtetés vontam le, hogy engem a nem-lányos kategóriába skatulyáztak be és ezt is várják el tőlem, így tudattalan is fejet hajtottam a valaki más által meghozott döntésnek és eleget téve a kívánalmuknak továbbra is megvetettem a szoknyát, a rózsaszínt és a virágokat. Fekete bárányként fekete ruhákat hordtam és olyan emberekkel barátkoztam, akik ugyanúgy elutasították a lányokhoz tartozó sztereotip kiegészítőket. Persze akkor még nem vettem észre, hogy a barátaim más okokból (alakjuk vagy a nemük) miatt nem viselkednek lányként.
Egészen gimnáziumig nem vettem észre, hogy felesleges és értelmetlen lázadoznom, de az érettségi bizonyítványhoz nemcsak egy darab papír, hanem tudás is járt. És most nem a történelemre gondolok, hanem a felismerésre, hogy lakik még bennem egy másik lány, most már nő, aki végre ki akarja élvezni a szoknyákkal és a virágokkal járó elismerést. Borzasztó nehéz stílust váltani, főleg, ha már megszoktad, de tudatosan kényszerítem magam, hogy ne reflexszerűen a feketét vegyem meg, hanem akár egy rózsaszínt is, ha a jó ízlés határain belül van.

Ezért lett a blogom kicsit lányosabb, aranyosabb, mintha új piros ruhát vettem volna neki. Még szoknom kell és persze az is meglehet, hogy találok jobbat és akkor lecserélem, de jelenleg ez a piros, pöttyös ruhácska a szerelmem.

És igen... ez az egész bejegyzés csak egy blogsablon változásról szól, de akár úgy is vehetjük, hogy ez a gondolatmenet az előfutára a nem-lányos-lányok példaképének, Anita Blake-nek.
Aki arra próbál rávenni, hogy elkezdjek káromkodni, fegyvert hordani és vámpírokat gyilkolni.
A háromból kettőt mondjuk szívesen csinálnám.

"Ezen a hangszeren dekadens zenét játszani tilos!"

A peronon állsz.
Messziről látod, hogy három ember sétálgat az egyik sínen.
Majd a hátuk mögött meglátod a sebesen robogó vonatot.
Megmentheted őket, csak meg kell húznod a váltókart, ami melletted van.
Megtennéd?
Bonyolítsuk tovább...
Ha meghúzod a kart, akkor a vonat egy másik sínen lévő embert fog elütni.
Így is megmentenéd azt a három embert feláldozva egyet?
És ha azt az egy embert is meg tudnád menteni, ha a melletted lévő embert a sínre lököd, aki így a saját testével lassítja le a vonatot? *
Le merném fogadni, hogy ezt már senki se tenné meg, mert ez már emberölésnek számítana. A gond csak az, hogy az előző cselekedet is annak minősülne.
Mikor szól közbe a lelkiismeret? Mikor kell engednünk az erkölcsöknek és mikor kell figyelmen kívül hagyni? Mitől függ? Ha több életet megmentesz vele, mint amennyit fel kell áldoznod, akkor már rendben van? Vagy ha az egyik szerettedet mentenéd meg egy ismeretlen ember életével, akkor megcsinálnád? És ha a sajátodat?
És ha egy csomó veled egyidős emberrel összezárnának egy szigeten, és csak egy ember maradhat életben? Mondjuk a gimnazista osztálytársaiddal. Beszállnál az öldöklésbe? Úgy tűnik nincs más választásod. De akár össze is állhatsz néhány emberrel, de ahhoz meg kell bíznod bennük. Megtudnál? Nem félnél, hogy egyik éjszaka valamelyik fegyvert ragad és megöl, hogy ő legyen az utolsó? Vagy ha már itt tartunk... meg tudnál ölni valakit, ha az életed múlna rajta?


Takami Kósun Battle Royale könyve erről szól, egy távoli, diktatórikus országban évente lejátszák a Program nevezetű játékot, amikor kisorsolnak egy szerencsés osztályt a harmadikosok közül, összezárják őket egy szigeten, néhány fegyverrel és egy utasítással: ölj meg mindenkit. Mindehhez persze tartozik néhány szabály is, csak hogy megnehezítsék a játékosok közötti bizalom kialakítását.

1. Ne próbálj szökni, úgyse tudsz, mert egy távirányítású nyakörv segítségével meg tudják határozni a pontos helyzeted, és ha úgy látják ennek a segítségével ki is tudnak iktatni a játékból.
2. Ha eltelik 24 óra anélkül, hogy valaki meghalna, akkor a játéknak vége és mindenki meghal.
3. Naponta egy-egy terület tiltottá válik, aki ezután ott tartózkodik ugyanúgy meghal.
4. Ne szállj szembe a rendszerrel.

"Beszélnek is egymással. Megteszik, amit kell, de anélkül, hogy megbíznának egymásban, vagy segítenék egymást. Csendes gyűlölettel mennek az öregség felé."

A játékon belül bármilyen fegyvert, stratégiát, eszközt használhatsz osztálytársaid megölésére, csak ölj.
Ez a játék alapjaiban rengeti meg a társadalom által kialakított normákat, visszarepít minket abba az időbe, amikor az illem, a másik szabadsághoz és élethez való joga egy fikarcnyit sem számított. Egy ilyen hirtelen fordulatnál, amikor nem látsz kiutat csak három dolog lehetséges: becsületesen meghalsz, úgy hogy nem ártasz másnak, beleőrülsz, vagy elfogadod a feltételeket és te is enne a mocskos játéknak az egyik harcosa leszel. A rendszer egyik bábja, elveidet eldobva, racionálisan megindokolva a gyilkosságokat, amiket elkövettél. Hiszen, csak az életedet mentetted és az életösztönt nehéz elnyomni.

"-Nos, akkor írjátok! Amikor memorizálni kell valamit, a legjobb, ha leírjátok. Írjátok: Mi most meg fogjuk ölni egymást. Írjátok le háromszor!
Ceruzák sercegése hallatszott. (...)
– Jó, akkor most írjátok le a következőt: Ha én nem teszem meg, megteszi velem más. Ezt is tessék háromszor leírni!"

A Battle Royale-ban láthatunk példát mindegyik esetre. Minden egyes osztálytárs szemszögéből olvashatunk a kialakult helyzetről, láthatunk hidegvérű gyilkosságot, jogos önvédelmet és szerelemért, barátságért hozott áldozatokat. Sokan voltak, akik maguk mellé gyűjtöttek embereket, de elbuktak, mert egy pillanatra megingott a bizalom közöttük. Vagy az ellentétje: társultak valakivel és túlságosan megbíztak benne, aki ezután kegyetlenül hátba döfte őket.

"Ha csoportosul az ember, ne lepődjön meg, ha hátba lövik."

Egy olyan helyzetet teremt ez a játék, amikor senkiben sem bízhatsz, amikor tudod, hogy vagy ölsz vagy téged ölnek meg. Állandó stressz, elhomályosult agyi állapot és egy rossz mozdulat a másiktól és máris golyóval a fejében találja magát. Ha megpróbálsz békepolitikát folytatni nagy eséllyel te leszel a következő áldozat, de megnyugtathat az a gondolat, hogy méltósággal haltál meg. De méltósággal csak élni lehet...

"Igen, meg kell tennünk. Csak nem képzelik, hogy ülök karba tett kézzel, míg meghalok? Ha van remény, meg kell próbálni. Igen, ahogy Jukikónak is mondtam, hinni akarok az emberekben."

Takami Kósun egy ilyen világot teremtett, ahol maga az olvasó is elbizonytalanodik, ahol az életedért kell futnod, mindezt izgalommal és mindent felemésztő szorongással fűszerezve. De ha nem bízol, akkor elvesztél.

*A fent leírt kérdések a "Head Games" sorozatban lévő kísérletben szerepeltek.

A névtelen sírban nyugvó

"... de talán eljön egyszer az az idő, amikor az emberek nem tulajdonítanak ezeknek a dolgoknak ekkora fontosságot, amikor nem a vallást, hanem a lelket nézik."

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője.
Sir Alexander Fleming, a penicillin atyja.
Florence Nightingale, a lámpás hölgy.
Mind sokat tettek az egészségügy fejlesztéséért, persze még kismillió nevet fel lehet sorolni, akik mind egy-egy fontos lépcsőt jelentettek, de ők a leghíresebbek. A legtöbb embernek ők jutnak az eszükbe, ha az egészségügy szóba kerül. A legtöbbnek. Na jó, hazudtam, ez így nem igaz. Mert a legtöbbnek eszébe se jut a lámpás hölgy. Most lehet vitázni, hogy miért is. Mert nő volt, mert csak ápoló, mert az életében is kerülte a feltűnést? Miért nem tanítják az ő nevét és tetteit is?
"Hivatalosan" nekem csak egyetemen tanították, de akkor is egy mondattal elintézték, hogy a sebesülteket ápolta, kezében lámpával, ezért ő lett a lámpás hölgy, aki az ápolás anyja. Ami ebben a legszomorúbb, hogy ápoló szakon tanulok, és a hivatásom ősanyjáról, úgy gondolják, hogy elég nekem ennyi információ. Nem azt mondom, hogy most dobhatom a fenébe azt a három év tanulást, mert Florence Nightingale-ről nem mondtak szinte semmit és így sztornó az egész, de igazán inspiráló története van és egy remek példát állítana az eljövendő ápolónemzedéknek.

A katonák leveleikben az imádat hangján írtak Florence-ről. "Milyen boldogság volt, amikor megpillantottuk - írta az egyik -, szívesen beszélt volna mindannyiunkkal, vagy legalább bólintott volna, de százszámra feküdtünk egy-egy kórteremben, így csak megcsókoltuk az ágyunkra hulló árnyékát, és utána nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket."

Igazán örültem, mikor rátaláltam a padlás rejtekében megbúvó Kertész Erzsébet könyvre, ami Miss Nightingale életét dolgozza fel. Őszintén megmondva nem hiszem, hogy erről a témáról lehet rossz könyvet írni, mert minden megvan benne, ami kell, egy igazi hősnő, kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen meg se tudom számolni, hogy hány életet mentett meg, dacolva az őt akadályozó normákkal, előítéletekkel, családjával, de ami engem a legjobban megfogott, hogy nem volt muszáj ezt tennie. Senki sem kényszerítette, hogy ápolónőként dolgozzon, hogy elmenjen Üsküdarba és ott több évig ápolja a sebesült katonákat, hogy reformokat vezessen be, hogy csökkentse a halálozási arányt, hogy javítson a kórházi körülményeken, hogy ápolónői iskolát nyisson és hogy feláldozza az életét emiatt. Hiszen ki vetette volna a szemére, ha férjhez megy valami báróhoz és boldogan él, amíg...

"Vért látok, a padlón csepegő vért, féregmarta holttestek vérét, akik a szemem előtt haltak meg a kórházakban, és a vérük nem bosszúért, hanem a túlélők irgalmáért kiált."

Kertész Erzsébet "A lámpás hölgy" című regényében ezt az életet írja le a tizennyolcadik életévtől a halálig. A történet miatt szinte lehetetlennek tűnik elrontani egy ilyen könyvet, így nem is mondom, hogy rossz, de az biztos, hogy senki se mondhatja azt rá, hogy "letehetetlen", "magával ragadó". Maga a stílus az, ami ezt mondatja velem, ridegen, elvonatkoztatva a legtöbb emberi érzéstől leírja, hogy mi is történt, egyedül a sok sírásra emlékszem, ami a családjától ered, de inkább volt idegesítő, mint megható. Az egyedüli, amit éreztem  az a tettvágy. Mintha Florence, csak ebből állt volna, csinálni-csinálni-csinálni. Ha valamit megvalósított nem veregette meg a saját vállát, hogy ügyes vagy, jól csináltad, csak ment tovább, hátra se nézve, elhárítva a dicséretet. Mintha azt érezné, hogy közel a vég, hogy talán ez lesz az utolsó, amit végigcsinálhat.

"... a lámpás hölgy vagyok, aki lehajol a szenvedőkhöz, sebeket kötöz be, és ezért egy nemzet hálája övezi. De nem akarják megérteni, hogy itt nem állhatok meg, ennél többet kell tennem. Csak találnék valakit, aki helyettem beszélne, helyettem cselekedne ... "

Csodáltam mindazért, amit tett és amit tett volna, ha nem nőnek születik. Apró formalitások egész armadája megbéklyózta és akadályozta a munkásságát, ötször annyi erőfeszítésébe került egy kicsiny, ámde életmentő reform bevezetése, és még így sem sikerült volna, ha nem áll mellette néhány józan, befolyásos férfi. Szomorú abba belegondolni, hogy ezek a verbális csaták szükségtelenek voltak, hogy nem esett volna áskálódások és pletykák áldozatául, hogy a családjával nem kellett volna hadakoznia. De az is meglehet, hogy épp ezért lett belőle egy ilyen ember, aki nem törődik se önmagával, se az emberrel, de magával az emberiséggel annál többet.
Ha Semmelweis az anyák védőszentje, akkor Florence Nightingale az emberiségé. És én csodálom őt, csodálom, azért, mert tudom, hogy minderre én nem lennék képes.

F. N. született 1820-ban,

meghalt 1910-ben

"Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz, és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele, az ilyen ember életét Igaz Életnek nevezhetjük."

Kuszaság

Legelőször szeretném bejelenteni, hogy a mostani félévi vizsgaidőszakomat is sikeresen zártam. Nem, köszönöm, nem kell tapsolni. De virágokat és ajándékot szívesen fogadok.
Hogy ez miért érdekes közlemény? Bevallom, magamon és néhány érintetten kívül, akiket a telefonhívásaimmal zaklattam és figyelemelterelést kértem tőlük, ez a tény (és a mögötte rejlő teljesítmény, ami tényleg dicséretre méltó) teljesen közömbös mindenki számára. De mivel a Főnökkel kötöttem egy alkut, miszerint ha sikerül az utolsó vizsgám nem fogom elhanyagolni a blogot, naponta megyek futni és biciklizni, elkezdek tanulni az államvizsgára és soha többet nem halasztom az utolsó két napra a tételek kidolgozását és megtanulását. Mivel nem akarom teljesen átverni a Főnököt, hiszen az ő részét maradéktalanul teljesítette, de ismerem magam annyira, hogy tudjam nem vagyok sportos ember, és semmi sem tud rávenni, hogy ne az utolsó pillanatra halasszam a dolgaimat, így legalább a blogos dolgot megcsinálom. Leginkább azért, mert félek a bosszútól.
Mivel a szoros vizsgabeosztásom miatt nem jutott időm olvasásra, ezért most fogok keresni valami olyan könyvet, amit szívesen olvasnék. Sajnálatos módon a tegnapi túlzott örömködés után még mindig fáj a fejem, ezért még nem jutottam dűlőre, hogy kb. milyen műfajban lelném az örömömet jelen pillanatban.
Mondjuk ez a fejfájásos dolog nem teljesen igaz, mert szombat délelőtt óta fáj, pontosan azóta, hogy elolvastam a neurológia tételeim közül a fejfájás címűt. Kicsit ironikus.. Azóta folyamatos fáj és nem tudom

Voldemort must be close.

eldönteni, hogy migrénes, Cluster típusú avagy tenziós. Mert folyamatosan változik, szombaton migrénes volt, vasárnap Cluster, a hétfőt szolidalitásból kihagyta, hiszen akkor vizsgáztam, bár a krónikus paroxizmális hemicrániához tartozó orrdugulás és -folyás jelentkezett, ma meg tenziós típusúm van. Ki érti ezt? Most azon gondolkozom, hogy várnom kell-e húsz napot, hogy eltűnjön a rövid távú memóriámból ez a tétel. Bár lehetséges, hogy csak lelki okai van a fejfájásnak, hiszen minden vizsgára tanulásomkor diagnosztizálok magamon ötven betegséget, épp azokat, amiket megtanultam és én nem hiszek a véletlenekben.
Nem is tudom ki mondta, hogy nincsenek véletlenek, csak fel nem ismert szükségszerűségek.
Ha ez igaz, akkor mit árul el ez rólam? És egy tízes skálán mennyire lett értelmetlen és összefüggéstelen ez a bejegyzés? És mit is akartam mondani? Inkább beveszek még egy fájdalomcsillapítót.

"Every single one's got a story to tell"

Mint korábban megígértem írok valamit, és mivel mondtam, hogy csakazértsem könyves lesz, így írok az Archívum című könyvről. Hogy miért? Mert annyira kiszámíthatatlan vagyok, hogy néha még magamat is meg tudom lepni.
Szóval, akik az előző bejegyzésemben levő zenét végtelenítve hallgatták addig a pillanatig, amíg ez a bejegyzés láthatóvá nem vált, azoknak megadatott az a kiváltságos dolog, hogy elolvashassák ezt a remekművet, amit én fogok alkotni nemsokára.
DE! Ha te esetleg csak egyszer hallgattad meg az előbb említett fülbemászó alkotmányt, vagy esetleg, ne adj' Isten egyszer sem, azoknak újból belinkelem a Cotton Eye Joe-t. Tudom. Nem kell megköszönni! Ha viszont van itt valaki, akinek végre sikerült kivernie a fejéből ezt a számot, de én most eszébe juttattam, nagyon sajnálom.. de jobb együtt szenvedni, nem? Remélem nem fog senki sem meglincselni ezért.
Visszatérve.. Kezdjük az elejéről. Hogy miért pont ezt a könyvet választottam, hogy írok róla? Mert Heloise ezt adta meg.. Mert annyira befészkelte magát a fejembe, mint a Cotton Eye Joe (már megint eszembe jutott), és én csak most vettem észre, hogy ezzel a könyvvel álmodtam. Mármint eddig azt hittem, hogy tényleg megtörtént, mert nem valami szürreális dolgot láttam álmomban, nem "Halott embereket látok. Nem tudják, hogy halottak" típusút, hanem csak megálmodtam, hogy megjelent a folytatása.
Igen, mert ez a könyv nem csak egy, de két, sőt három kötetes! Szóval, aki elolvassa az első részt, annak még bőven lesz ideje megemészteni az első részt, mielőtt a következőt a markába kaparinthatja. Mit mondhatnék.. az élet nem fair.
Egyébként eddig azért nem írtam nagyon, mert vizsgaidőszakom volt/van, persze kifogásokat mindig lehet találni. De jobban belegondolva most éppen azért írok, mert tanulnom kellene.. Ki érti ezt?
Szóval éppen geriátriára tanultam, mikor is szembejött velem a dementia. És elolvasva a tételt, rájöttem, hogy ez lehet az egyik legszörnyűbb betegség, mikor szépen lassan elveszíted az emlékeidet, a személyiségedet és a körülötted lévő emberek mind idegenek lesznek. Mert az emlékek határoznak meg bennünket, azok alakítják ki a személyiségünket, attól vagyunk egyediek, és ha ezeket elveszítjük, akkor mi marad? Megnyugtató lenne arra gondolni, hogy nem megy kárba semmi, hogy nem veszik el örökre, amit átéltünk, hogy létezik egy olyan hely, mint az Archívum, ahol a Történeteink tovább fennmaradnak.

Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat.

Mint az előbb ügyesen ki copy-paste-zott fülszövegből kiderült van egy Mac nevű lány, aki furcsa.
Bővebben?
Nagyon furcsa. Nem igazán tudok a főszereplőről sokat elmondani, mert olyannyira rejtélyesnek és zárkózottnak mutatja magát, hogy a környezete rá ne jöjjön, hogy ő egy Őrző, hogy nekem se sikerült sokat megtudnom róla. Csak a történetét ismerem. Kicsit ő is olyan, mint egy Történet, csak emlékekből áll, de ha megpróbálok olvasni belőle, csak a csendet hallom. És ez egy könyvnél igazán idegesít, ha nem tudok érzelmeket társítani a főszereplőhöz, mert nem utálom, mert mire fel, de nem is zártam a szívembe, mert nem tudok igazán róla semmit. Csak van és kész.

"Kanyargó folyosókról és láthatatlan ajtókról mesélsz, és azokról a helyekről, ahol a holtakat tartják, mint egy könyvtárban. Amikor egy történet véget ér, nekem újra el kell mesélnem, mintha attól félnél, hogy el fogom felejteni.
De sosem felejtek."

Viszont az a képesség, ami az Őrzőknek van szívesen elfogadnám, mert mennyire érdekes lenne egy-egy tárgy vagy személy történetét megtudni, bár tudom, hogy szabályellenes, de mégis.. Ki ne lenne kíváncsi arra, hogy például egy-egy régi romos kastély falain belül mi minden történhetett. Vagy akár a kiváló detektív is lehetne belőlem, hiszen mindig megtalálom a tettest és a hátrahagyott nyomokat. Eddig erre egy Őrző sem gondolt? Mert gondolom élniük kell valamiből, vagy az Archívum fizet nekik? Egy újabb fekete lyuk egy képzeletbeli világban...

"De ha egyszer megtudunk valamit, onnan nincs visszaút. Igazából nincs. Kivájhatják valakinek az emlékeit, de attól még nem lesznek ugyanazok, mint előtte. Csak teli lesznek lyukakkal. Ha választhatok, én inkább megtanulnék együtt élni azzal, amit tudok."

Maga a történet egyébként meglepően érdekes. Az a fajta könyv, amit elkezdesz olvasni és nehezen tudod letenni, vagy ha mégis, akkor egész nap a fejedben motoszkál és a nap végére már teljesen idegben vagy, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.

"Papi mindig azt mondta, hogy csak a bolondok és a gyávák vetik meg a félelmet. A félelem tartja életben az embert."

Egy apró dolog van, amit nem igazán értettem.. Lehet egy picurkát spoiler-es lesz, de sebaj.
A végén megpróbálták az Archívumot beállítani egy gonosz gépezetnek (aminek majd a következő részekben biztos lesz folytatása "Lázadjunk az Archívum ellen" címmel), egy olyan állítással, hogy a Könyvtárosok igazából felébresztett exőrző Történetek, és ezt azért csinálja, mert így "már nem tudják visszautasítani" az ajánlatot. Mert ha mégis megteszik, akkor visszateszik örökre aludni őket.

Őm.. lehet én vagyok az együgyű, de ez nem olyan nagy büntetés számomra, mivel ez a Történetek dolga, hogy örökre aludjanak. Nem igazán értem, hogy miért rosszabb felébresztett majd visszaaltatott Történetnek lenni, mint sima Történetnek. Persze, én is utálom, ha alvás közben felébresztenek, majd utána következik a kedvenc mondatom: "Bocs, nem tudtam, hogy aludtál, feküdj vissza, később beszélünk akkor". Mert ezek után biztos vissza tudok feküdni. Bár a Történeteknek nem hiszem, hogy vannak alvási problémáik, mert én nem nevezem problémának azt, hogy néhány évente felébred egy pár percre, órára.

De a lényege ennek az egész összefüggéstelen írásnak, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, eddig senki se bánta meg. Aki meg mégis az már csak egy Történet...

Fenyegető üzenet az Archívumtól

Folyt. köv.

Először is visszatérésem első lépéseként szeretném megköszönni A Díjat, amit Heloise-tól kaptam. Igazán köszönöm! És akár hiszitek, akár nem, nem zsarolás útján jutott hozzám ez a díj, bár van egy pár kompromittáló fényképem róla, de szerencsére most nem kellett felhasználnom egyet sem, szóval ezért is büszke vagyok magamra. Bár tudom, hogy ez a díj, olyan, mint egy himlő járvány, egyszer mindenkihez elér és mindenki megkapja, mégis jó dolog a közösség tagjaként érezni magam. 

Ugye, mint már elhangzott pár blogon, a szabályok azt mondják ki, hogy keressek négy olyan embert, akinek továbbadnám, de mivel mindenkinek a blogján már ott díszeleg, ezért én újfent szembeszállok a rendszerrel és azt mondom, hogy mindenki megkapja tőlem, aki ott díszeleg az oldalsávomban. Bizony! Ennyit a bőkezűségemről, ennyit tudtam adni nektek. 

Viszont megemlíteném, hogy Heloise drága kikötötte, hogy írnom kell valamit, ha már így idedobta nekem a félelmetesen sok virággal járkáló kislányt. És megjegyezte, hogy lehetőleg könyvekkel kapcsolatos legyen. De mivel én még mindig a lázadó korszakomat élem, ezért csakazértsem könyvről fogok írni.

Amíg kitalálom, hogy mi legyen, hogy ne unatkozzon senki (mert tudom, hogy mindenki csak a következő posztomat várja) hallgassátok a következő számot, ha lehet végtelenítve:

Észvesztő

Egy könyv, ami eltérít
a helyes útról...

Aki néha-néha belepillant agymenéseim írott formájába, az bizonyára tisztában van azzal, hogy szívemen viselem a Szent Johanna Gimnáziumba járó Reni életét, így nem kell rögtön agydokit hívjatok, ha megtudjátok, hogy elolvastam a hetedik részt is, az Útvesztőt. Akkor kellene, ha azt mondanám, hogy tetszett ez a könyv, és mennyire megkönnyebbültem, hogy az előző rész miatt mutatott színvonalcsökkenés (ami nulláról mínuszra esett) nem terjedt rá erre a remekműre, ami olyan jó példával szolgál az olvasóinak és nem értem, hogy miért nem írnak több ilyen könyvet.
Aki elolvassa ezt a könyvet, és nem zombimód rajong érte, szemet hunyva minden egyes kis és orbitálisan nagy hibája felett, az láthatja, hogy ez a könyv egy pofonért kiált. Minden olyan dolog, ami az előző részek javára íródott, most elveszett vagy pedig teljesen kiforgatták és rossz útmutatásként szolgál. Így a cím tökéletes (Útvesztő), bár én az "Felháborító" vagy "Hihetetlen, hogy mennyire idióta és gonosz emberek vannak ebben a könyvben" címet találóbbnak érzem.
És hogy mi ennyire borzasztó ebben a könyvben?
Inkább azt kéne kérdezni, hogy mi a jó. Mert semmi! Rendben.. Jó dolog, hogy olvasatja magát, így könnyen megszerethető a sorozat és vele együtt az olvasás is, olyan emberek számára, akik keveset vagy nem szoktak olvasni. Viszont azt a sok manipulációt -amiket igazán bénán szőtt bele a szövegbe, mégis volt valami pozitívumuk-, felváltotta az alázás. Laura megaláz mindenkit, akik nem Reni osztályába járnak, mindegy, hogy mi a bűnük, vagy hogy egyáltalán van-e bűnük, ő Reni kezébe adja azokat a mondatokat, gondolatokat, amik miatt mi is lenézzük őket, avagy felsőbbrendűnek tekintjük magunkat vagy az osztályt.

"Tréfáik" után csak a
gonosz kacaj hiányzik
*Muhahahaáá!*

És azok a dolgok, amik ártalmatlan gyerekcsínynek vannak beállítva, hát el kell mondanom, hogy bennük csak a tömény gonoszságot tapasztaltam, amik miatt több embert bántanak és megkeserítik az életüket, és miért? Mert éppen olyan kedvük van és ők mások szenvedéseit viccesnek látják. És nem elég, hogy az iskolában terrorizálják a tanárokat és a diáktársaikat, még otthonukban is zaklatják telefon betyárkodva, mert milyen vicces dolog az, ha az embert pár tizenéves kis taknyos ugratja. Meg az, hogy kizárják a teremből a tanárt, meg hogy nyilvánosan megalázzák meg ilyen dolgok.
(mini spoiler zárójelben: Dave megváltoztatta az á-sok szalagavatós kosztümjét valami ezüst, csillogós undorító dologra, hogy milyen vicces már. Hát ha jobban belegondolunk, egy ilyen kosztüm nem kis pénz, és most ezzel nem csak rákényszerítette őket, hogy egy olyan dologért fizessenek, ami nekik nem tetszik és nem ezt kérték, hanem ezzel elrontották mások szalagavatós élményét. Mert ha még azt feltételezzük, hogy Edina megérdemelte ezt.. tényleg az egész osztálynak kellene bűnhődnie emiatt? De még a bűntudat csírája sem mutatkozik meg náluk, mert jót röhögnek ezen és azt mondják, hogy "megérdemelték".)
Tényleg, eszméletlenül jó példát mutat Laura ezzel a viselkedéssel a mostani generációnak.

Az egyetlen csapat, mert a többi már
a halakkal alszik.. 

Ez inkább hasonlít egy alvilági történetre, ahol Cortez, mint maffiafőnök van jelen, és a kur.. khm.. csaja Reni, és a többiek meg a hűséges csatlósai. Így például magyarázatot nyer az a birka viselkedés, amit az osztály tanúsít Cortez (Jézusom, ilyen hülye név!!! Legyen mától Don Jani, mert ő itt a jani), vagyis Don Jani irányába. Példát ezerszámra tudnék mondani, ilyen, amikor a keringőre való tánclépést gyakorolták és csak akkor voltak hajlandóak a tanár után csinálni az első lépést, amikor Don Jani rábólintott, hogy csinálhatják, mert kegyesen megengedi nekik. Arról nem is beszélve, mikor a borítékokat húzták és a többiek csak akkor mertek húzni, miután Don Jani kihúzva a saját borítékát, egyúttal áldást adott erre a játékra.
Elképesztő ez a birka szellem! És hogy ezután az ember mit értelmez ebből? Hogy ne dönts egyedül, kövesd a tömeget, vagy inkább egy olyan embert, aki semmit sem tett azért, hogy felnézz rá! És ne próbálja senki se bemesélni, hogy ez egy igazi csapatszellem, ahol a döntéseket megbeszélik és a többség javára döntenek...

CORTEZ
Örülnék, ha megverhetném

Nem, kérem szépen, itten kemény diktatúra van! Persze, ezt az osztályból senki sem veszi észre, mert ez meghaladja az agyi kapacitásukat. Mégis mivel érdemelte ki Don Jani, hogy felnézzenek rá és vakon kövessék a parancsait? Jó tanuló? Nem! Tett olyan dolgot, (azon kívül, hogy Amerikában élt), ami miatt felnézhetnénk rá? Nem! Még csak nem is kedves! Kőbunkó, tajparaszt, aki annyira élvezi, hogy istenítik, hogy szavakba sem lehet önteni, és csak néhány kivételezett emberrel tartja be az udvariasság alapszabályait: például, hogy köszön, hogy válaszol, hogy ránéz arra, akivel éppen beszél.. És még sorolhatnám. Úgyhogy élvezi, hogy piedesztálra emeli a sok bolond, önálló gondolatoktól mentes birka, és nekem meg egyre jobban viszket a tenyerem emiatt a kis takonypóc miatt.
Reni a másik dolog, ami kiakaszt: eszméletlenül szeretne szenvedni, szinte konfliktusfüggő, ezért minden alkalmat megragad, hogy valamiből tragédiát csináljon, még akkor is, ha semmi köze hozzá. A döntésképtelensége igazából nem lep meg, mert már hozzászoktam, de az ahogyan másokat lenéz és ítélkezik felettük... Ő se különb annál az Edinánál, mert ugyanazt csinálja: minden szembe jövőt lealáz a gondolataiban, az öltözködési vagy zenei stílusuk vagy hobbijuk miatt. Na és? Semmi köze hozzá, annyi minden van, ami miatt utálhatsz egy embert, őt mégis csak ezek a felszínes dolgok izgatják, amiket nyilvánvalóan féltékenység és irigység szült.

Where pure evils were born

De persze az elrejtett manipuláció itt sem hagyott cserben, de undorító módon csinálta Laura.. Ezt elmondom, mert iszonyatosan böki a csőrömet. Reniék és a csodás csapat éppen valamit csinálnak, már nem tudom mit, gondolom éppen Don Jani cipőjét nyalják, hogy tisztább legyen, na de utána felnéz facebook-ra, mert állítása szerint már hetek óta nem nézett fel, és akkor észrevette, hogy jó néhány embernek semmi más dolga nincsen, mint lájkolgatni és posztolgatni és mennyire szánalmas dolog ez, hogy ennyire nincsen életük és hogy nevetséges és szánni valóak ezek az emberek. Azt persze a kis szeretni való drágám kifelejtette, hogy régebben ő is ennyire szánalmas ember volt, amíg Don Jani fel nem emelte khm.. ilyen irigyelni való posztra.
Most komolyan.. ez a fajta manipuláció megakadt a torkomon, mert jó, egyetértek, hogy nevelni kell az ilyen könyvekkel, és jó példát szolgáltatni, de 1. ilyen szájbarágós módon? 2. muszáj a másik tábort ennyire lealázni?
És persze logikai bakik még vannak bőven, hiszen az eddig absztinens osztály, akik még egy pohár pezsgőt is félve ittak meg, most meghazudtolva azokat az elveket, amiket pont az előző könyvben vallottak, hogy mennyire "tré" meg "gáz", ha valaki lerészegedik és iszik, a sárga földig leitta magát. Természetesen Szent Renáta és Don Jani és Eltúlzott Karakterű Kinga csak egy pohárral ittak, mert hát na. Igaz, hogy az előző részben minden egyes osztálytársuk mélységesen elítélte ezt a fajta viselkedést, és VV Virág kijelentette, hogy ő többet nem fog inni, most mégis egy napig tartó amnézia lett rajtuk úrrá. Mert természetesen szilveszterkor megint absztinensé válnak és egy pohár pezsgőnél többet senki sem iszik, csak kólát.
Kérdem én, hol van itt a logika?
Még ezernyi problémám van ezzel a könyvvel, de már így is csak egy ember lesz, aki végigolvassa, úgyhogy összegezve:
Az a hangulat, amit az első néhány kötetben megteremtett, eldurvult, már nem vicces dolgok vannak benne, hanem bántóak, az hogy Reni régen a szürke egér volt és stréber, próbálja még Laura erőltetni, hogy még mindig így van, de nem. Gonosz, számító és mindenkiről elhamarkodott véleményt formál. Próbál amerikai regény lenni, hogy beköszöntött a hírnév és a csillogás és a 12bé a sztárja az egész sulinak, és persze minden tökéletes és vicces, amit ők csinálnak, mint például a szalagavatós műsoruk, amire az egész közönség tapsolt és tombolt, míg az á-sok produkciója elcsépelt és unalmas és tiszta ciki volt.
Ez a regény, -ami egy remek alapanyaggal indult, hiszen egy sablon történetet egészen egyedivé változtatott-, ítélkező, felháborító és dühítővé változott, aminek több kára van, mint haszna.

Azonnal tedd le azt a könyvet!

Ezt még a pápa se veszi be..

U.i.: És volt benne szexuális viselkedésre nevelő manipuláció is! Kicsit hajaz a környezetvédelmis manipulációra: az eszme jó, remek gondolatok, de a kivitelezés siralmas. Gyönyörű dolog megtartani a szüzességet és várni a megfelelő alkalomra és személyre, és akkor csinálni, ha fel vagy készülve rá.. de mindenki tegye a szívére a kezét: Don Jani, a suli maffia főnöke, aki minden nőt megkaphat és egyszerűen annyira menő, hogy eldobom az eszem, tényleg várna több, mint egy évet? Úgy hogy még sugalmazni se akarja, hogy egy szinttel lépjenek tovább, teszem azt petting formájában? Na ne mááár.. És ha Reni ennyire kívánja Cortezt, -mert minden oldalon azt olvashatjuk, hogy mindig mellbe vágja, hogy milyen jól néz ki-, tényleg ennyire nem is gondol erre? Hogy még a fantáziájában sincs jelen, mikor tombolnak benne a hormonok?
Én elfogadom, hogy létezik két ilyen impotens pár ebben a fantázia világban, ahol a II. kerületi maffia irányítja egész Budapestet, de ha van itt olyan (vagyis eljutott idáig és nem unta meg a felénél a kirohanásaimat), akivel ez megtörtént, úgy hogy volt rá lehetősége, és hihetetlenül szerette azt a tökéletesen kinéző illetőt, de mégis eszébe se jutott, és a tinédzser időszakban volt ez, hát örömmel várom jelentkezését.

..ahol a part szakad

Van, aki szereti, van, aki gyűlöli, van, aki még nem olvasta és van, aki csak annyit tud róla, hogy Heathcliff.
Magamat az utolsó csoportba sorolnám, hiszen amíg el nem kezdtem olvasni az Üvöltő szeleket csak annyi információm volt róla, hogy van benne egy Heathcliff nevezetű egyén. Hogy ő most a rossz vagy a jó oldalán áll-e, hogy pontosan milyen szerepet tölt be ebbe a regénybe, nem tudtam. Persze, mint minden könyvnél, egy idő után itt is tovább gondoltam magamban, hogy mégis milyen könyv lehet és arra a következtetésre jutottam, hogy biztos egy romantikus, Jane Eyre-féle regény és ez a Heathcliff bizony felér egy Rhett Butlerrel. Szóval, ha bárki, rajtam kívül úgy gondolta, hogy egy ilyen regényre kell számítani és epedő szívvel olvasná, hogy új kedvenc főhőst avasson... figyelmeztetnem kéne, hogy ez távolról sem ilyen regény lesz!
Ez minden szerelmes regénynek az ellentéte: egy anti-romantikus regény. Ezután az ember úgy érzi, hogy nem akar szerelmes lenni, hogy ne tudják kihasználni, hogy ne legyen kegyetlen, hogy ne szenvedjen, mert ebben csak ezt a fajta szerelmet lehet megtalálni: a károsat, ami csak árt mindenkinek, ami elpusztítja mindazt, ami a közelébe kerül.
A történet középpontjában a már korábban említett Heathcliff áll, akit kiskorában befogadott egy család, hogy szebb jövőt biztosítson számára. Persze ez az önzetlen cselekedet nem marad hála nélkül: Heathcliff felnőve romlásba dönti az egész családot, de nem csak azt a generációt: feltett szándéka, hogy az összes hozzájuk kapcsolódó személyt tönkreteszi. Egyedül egy ember mentes a bosszúvágyától: mostohatestvére, Cathrine, aki a Nőt alakítja Heathcliff életében. De mivel szerelmük nem teljesülhetett be, őt is ugyanúgy kínozza, lelkileg terrorizálja, bár nem vagyok benne biztos, hogy akarattal.

Heathcliffnek csak önző szándékai vannak, így nem meglepő, hogy a szerelme is önző és akaratos. Nem akarja, hogy Cathrine nélküle legyen boldog, inkább akkor sehogy. Érzelmi zsarolások egész armadájával találkozhatunk, de nehogy azt higgyük, hogy csak Heathcliff részéről, Cathrine a bájos kisasszony is felveheti a versenyt barátjával, hisz már kiskorában is így érte el, amit akart.
Igazából egyik szereplő sem szent: Mr. Earnshaw, aki hazahozta és megmentette a gyereket, feltűnően kivételezett vele, így viszályt szított a gyerekek között, fia ifj. Earnshaw fiatalkorában bántalmazta Heathcliffet, majd a saját családját, és Nelly az elbeszélő sem mentes a bűnöktől, igaz, hogy jóakaratból, de sokszor az ő hibájából, mert elhallgatott valamit vagy rosszkor és rossz embernek számolt be a titkokról, sikerült még nagyobb bajt és szenvedést okoznia.
Igazából minden szereplő, aki feltűnt a könyvben pozitív karakternek indult, de mindig beütött valami rossz dolog, pl.: meghal az egyik szerettük, és az ezzel járó fájdalmat nem tudták megfelelően kezelni, így ön- avagy közveszélyessé váltak, és mindent elpusztítottak maguk körül. Heathcliffnek is voltak szimpatikus pillanatai kiskorában, amikor Cathrinnel tanultak, hogy méltó legyen a szerelmére, hogy ne kelljen szégyenkeznie miatta, de amint Cathrine megosztotta szeretetét Linton és közte, lerombolta mindazokat a jó tulajdonságokat, amik kifejlődtek az évek alatt.
Ettől a regénytől nem lesz jobb kedved, de elgondolkoztat, hogy mit érdemes megtartani az életben, és mi az ami csak akadályozza a boldogságot és nem éri meg küzdeni érte. Maga a történet is érdekesen van megírva, olvasatja magát, de eléggé borús és szenvedéssel teli történet.

Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.

Mostanában volt A hobbit szezonja, ilyenkor minden egyes kirakatból egy-egy jól érett hobbit figyel vissza, és nagy plakátokon olvashatjuk, hogy itt A hobbit. Bár már elmúlt, hiszen mindjárt lemennek az utolsó filmvetítések is, de én most írok róla, mert szembeúszok az árral. Igen, igen.. tudom mit gondoltok, lázadok, mint állat.
Egyébként hobbit korszak nem igazán érintett meg, nem szeretem az agyon hype-olt könyveket/filmeket, mert azokban szoktam a legnagyobbat csalódni.
Aztán... egy borongós éjszakán... bekopogott hozzám valaki.. a film zenéje volt az, nem más és hozta a társait: az előzeteseket és a könyv fülszövegét! Itt teázgattunk a hobbitlakomban, mikor is elhívtak egy moziba, ellenkeztem, majd megegyeztünk abba, hogy elolvasom a könyvet és utána beülök egy pattogatott kukorica társaságában egy hatalmas elsötétített terembe, ahol a taco és Fanta szag terjeng, az ülések alatt a padló ragad (az ég tudja mitől) és beletaposott morzsák vannak a széken.
Az ígéretem első felét már teljesítettem, ugyanis a Karácsonyra kapott könyvet kivégeztem, mindenféle tárgyalás nélkül. És a véleményem? Eszméletlenül jó!!! Mindenféle elfogultság nélkül mondom. Nem tudnék hibát mondani benne, legalábbis az én laikus nézőpontom szerint.

"Az otthon már mögötted van, s előtted a Világ."

A történetet gondolom nem kell elmondanom, ám a saját szórakoztatásomra elmondom.
Bilbó, egy igazi vérbeli hobbit: szeret otthon lenni a megszokott dolgaival foglalkozni és nem eltérni a napirendjétől, egy váratlan utazás és veszélyekkel teli kaland pedig végképp nem hiányzik neki. Ám, mint minden könyvben itt is fordulópont következik: megérkezik A Gyűrűk Urából jól ismert Gandalf, még szürkén és kinevezi Bilbót a következő kaland betörőjének, így a sok törppel elindulnak, hogy megszerezzék a kincset, miközben mindenféle kalandokba keverednek, új barátokat szereznek, új ékszereket (egy gyűrű, mind felett..) és persze ellenségeket.

"A kaland kellemetlen, zavaró, nehézkes. Lekéssük miatta az ebédet!"

Az egész kaland élvezetesen van megírva: cselekményes, fordulatos és még tanulsággal is szolgál.
Egyedül abba lehet belekötni, hogy az ellenséget eléggé egysíkúan ábrázolja, de persze ez egy mesekönyv, kellenek a határok, és a szövetségeseknek legalább nem csak a jó oldala van bemutatva, hanem az emberi is.

De például nem tudjuk meg, hogy a koboldok (akik az orkok, ha jól emlékszem), miért is annyira gonoszak? Mert nem szeretik a vendégeket és istenbocsá' embereket esznek? Hát na.. senki sem lehet tökéletes, nemde? Azért mert rosszul néznek ki, és szeretik a sötét alagutakat, meg gonosz lényekkel barátkoznak, nem kellene beskatulyázni őket. Na jó, mondjuk megértem, de ha jobban belegondolunk azért mondja Tolkien egy-egy népcsoportra, hogy gonoszak, mert az étkezési szokásaik nincs az ínyére. Ennyi erővel mindenki gonosz, hiszen húst eszünk és nem hiszem, hogy az áldozatok beleegyezésével.
De persze, mint mondottam, ezt nem rovom fel a könyvnek, hisz' gyerekeknek íródott, és nekik kellenek az elhatárolódott szereplők, meg az egész könyv Bilbó szemével van, és ő tényleg gonosznak láthatja azokat, akik az életére törnek.
De ez a könyv nem csak egy kalandkönyv, hanem igazán jó példával is szolgál főszereplőnk, a kedvenc betörőnk, Bilbó. Mert fel tudja ismerni, hogy mikor nem éri meg a kincsek miatt hozott áldozat, nem vakította el a kapzsiság és a hatalomvágy, helyes döntést tudott hozni, ami a többség javát szolgálta, még akkor is, ha a saját presztizsét kell feláldoznia. Ő egy igazán jó főszereplő, megmutatta nekem, hogy nemcsak nyafogó, másoktól megoldást váró hobbitok léteznek (igen, Frodó, rólad szól).

"Derűsebb lenne a világ, ha közülünk többen tartanák többre az evést, a jókedvet és a dalt, mint az arany halmait."

Egyszóval: imádom! És igen! Én is betörő akarok lenni, trollokat, orkokat, vargokat gyilkolászni és kincseket keresni!
A film.. hát majd megpróbálom elnézni neki, hogy Dr. John Watson Sherlocktól szabadságot kapott és beállt hobbitnak.
Mellékelem a zenét, ami meghozta az olvasáshoz és a filmhez is a kedvemet. Enjoy!