2013. június 25., kedd

#napi szocializálódás

A mai nap legnagyobb pillanata:
-Imi, te vagy az?
-Móni, te vagy?
-Igen!
-De engem nem Iminek hívnak.
-Én sem vagyok Móni.

2013. június 15., szombat

The other woman


Sokáig gondolkoztam azon, hogy kezdjek hozzá ehhez a bejegyzéshez. Valami olyan első mondatot szerettem volna, ami ütős, amire felkapják a fejüket a gép előtt görnyedten ülő homo sapiensek. Sokáig gondolkoztam rajta... végül rájöttem, hogy onnan fogom elkezdeni, ahonnan ez az egész gondolatfonál előjött, a kavicstól, ami elindította a fodrozódást.

Sosem szerettem a szoknyákat. (Ütős első mondat lenne, mi?)
Kiskoromban, ha anyám rám akart erőltetni egyet, akkor üvöltöttem és pár másodperc múlva letéptem magamról. De az okát nem tudom, ezek az emlékekek sem maradtak meg bennem, csak mesélték, hogy ez így volt és én elhittem és kicsit büszke is voltam magamra, hogy már ilyen fiatalon kialakult egy stílusom. Vagyis inkább arra, hogy nem tartoztam a rózsaszín, fodros szoknyás kis tündérek közé, hanem én voltam a "fekete bárány". Akkoriban ez tetszett, hogy különbözök, éppen akkor, mikor minden korombeli hasonlítani akart a többiekre, én külön klikket hoztam létre néhány barátommal és különcködtünk.
Visszagondolva ez szociális szempontból borzasztóan egészségtelen és teljesen felesleges volt, hiszen rajtam kívül még sokan nem szeretik a szoknyát, a rózsaszín, a virágokat és a pillangókat. De minden lázadásom a lányosság ellen úgy jött, hogy valaki többször elmondott nekem egy történetet és így egy olyan következtetés vontam le, hogy engem a nem-lányos kategóriába skatulyáztak be és ezt is várják el tőlem, így tudattalan is fejet hajtottam a valaki más által meghozott döntésnek és eleget téve a kívánalmuknak továbbra is megvetettem a szoknyát, a rózsaszínt és a virágokat. Fekete bárányként fekete ruhákat hordtam és olyan emberekkel barátkoztam, akik ugyanúgy elutasították a lányokhoz tartozó sztereotip kiegészítőket. Persze akkor még nem vettem észre, hogy a barátaim más okokból (alakjuk vagy a nemük) miatt nem viselkednek lányként.
Egészen gimnáziumig nem vettem észre, hogy felesleges és értelmetlen lázadoznom, de az érettségi bizonyítványhoz nemcsak egy darab papír, hanem tudás is járt. És most nem a történelemre gondolok, hanem a felismerésre, hogy lakik még bennem egy másik lány, most már nő, aki végre ki akarja élvezni a szoknyákkal és a virágokkal járó elismerést. Borzasztó nehéz stílust váltani, főleg, ha már megszoktad, de tudatosan kényszerítem magam, hogy ne reflexszerűen a feketét vegyem meg, hanem akár egy rózsaszínt is, ha a jó ízlés határain belül van.

Ezért lett a blogom kicsit lányosabb, aranyosabb, mintha új piros ruhát vettem volna neki. Még szoknom kell és persze az is meglehet, hogy találok jobbat és akkor lecserélem, de jelenleg ez a piros, pöttyös ruhácska a szerelmem.

És igen... ez az egész bejegyzés csak egy blogsablon változásról szól, de akár úgy is vehetjük, hogy ez a gondolatmenet az előfutára a nem-lányos-lányok példaképének, Anita Blake-nek.
Aki arra próbál rávenni, hogy elkezdjek káromkodni, fegyvert hordani és vámpírokat gyilkolni.
A háromból kettőt mondjuk szívesen csinálnám.

2013. június 9., vasárnap

"Ezen a hangszeren dekadens zenét játszani tilos!"

A peronon állsz.
Messziről látod, hogy három ember sétálgat az egyik sínen.
Majd a hátuk mögött meglátod a sebesen robogó vonatot.
Megmentheted őket, csak meg kell húznod a váltókart, ami melletted van.
Megtennéd?
Bonyolítsuk tovább...
Ha meghúzod a kart, akkor a vonat egy másik sínen lévő embert fog elütni.
Így is megmentenéd azt a három embert feláldozva egyet?
És ha azt az egy embert is meg tudnád menteni, ha a melletted lévő embert a sínre lököd, aki így a saját testével lassítja le a vonatot? *
Le merném fogadni, hogy ezt már senki se tenné meg, mert ez már emberölésnek számítana. A gond csak az, hogy az előző cselekedet is annak minősülne.
Mikor szól közbe a lelkiismeret? Mikor kell engednünk az erkölcsöknek és mikor kell figyelmen kívül hagyni? Mitől függ? Ha több életet megmentesz vele, mint amennyit fel kell áldoznod, akkor már rendben van? Vagy ha az egyik szerettedet mentenéd meg egy ismeretlen ember életével, akkor megcsinálnád? És ha a sajátodat?
És ha egy csomó veled egyidős emberrel összezárnának egy szigeten, és csak egy ember maradhat életben? Mondjuk a gimnazista osztálytársaiddal. Beszállnál az öldöklésbe? Úgy tűnik nincs más választásod. De akár össze is állhatsz néhány emberrel, de ahhoz meg kell bíznod bennük. Megtudnál? Nem félnél, hogy egyik éjszaka valamelyik fegyvert ragad és megöl, hogy ő legyen az utolsó? Vagy ha már itt tartunk... meg tudnál ölni valakit, ha az életed múlna rajta?


Takami Kósun Battle Royale könyve erről szól, egy távoli, diktatórikus országban évente lejátszák a Program nevezetű játékot, amikor kisorsolnak egy szerencsés osztályt a harmadikosok közül, összezárják őket egy szigeten, néhány fegyverrel és egy utasítással: ölj meg mindenkit. Mindehhez persze tartozik néhány szabály is, csak hogy megnehezítsék a játékosok közötti bizalom kialakítását.

1. Ne próbálj szökni, úgyse tudsz, mert egy távirányítású nyakörv segítségével meg tudják határozni a pontos helyzeted, és ha úgy látják ennek a segítségével ki is tudnak iktatni a játékból.
2. Ha eltelik 24 óra anélkül, hogy valaki meghalna, akkor a játéknak vége és mindenki meghal.
3. Naponta egy-egy terület tiltottá válik, aki ezután ott tartózkodik ugyanúgy meghal.
4. Ne szállj szembe a rendszerrel.
"Beszélnek is egymással. Megteszik, amit kell, de anélkül, hogy megbíznának egymásban, vagy segítenék egymást. Csendes gyűlölettel mennek az öregség felé."
A játékon belül bármilyen fegyvert, stratégiát, eszközt használhatsz osztálytársaid megölésére, csak ölj.
Ez a játék alapjaiban rengeti meg a társadalom által kialakított normákat, visszarepít minket abba az időbe, amikor az illem, a másik szabadsághoz és élethez való joga egy fikarcnyit sem számított. Egy ilyen hirtelen fordulatnál, amikor nem látsz kiutat csak három dolog lehetséges: becsületesen meghalsz, úgy hogy nem ártasz másnak, beleőrülsz, vagy elfogadod a feltételeket és te is enne a mocskos játéknak az egyik harcosa leszel. A rendszer egyik bábja, elveidet eldobva, racionálisan megindokolva a gyilkosságokat, amiket elkövettél. Hiszen, csak az életedet mentetted és az életösztönt nehéz elnyomni.
"-Nos, akkor írjátok! Amikor memorizálni kell valamit, a legjobb, ha leírjátok. Írjátok: Mi most meg fogjuk ölni egymást. Írjátok le háromszor!
Ceruzák sercegése hallatszott. (...)
– Jó, akkor most írjátok le a következőt: Ha én nem teszem meg, megteszi velem más. Ezt is tessék háromszor leírni!"
A Battle Royale-ban láthatunk példát mindegyik esetre. Minden egyes osztálytárs szemszögéből olvashatunk a kialakult helyzetről, láthatunk hidegvérű gyilkosságot, jogos önvédelmet és szerelemért, barátságért hozott áldozatokat. Sokan voltak, akik maguk mellé gyűjtöttek embereket, de elbuktak, mert egy pillanatra megingott a bizalom közöttük. Vagy az ellentétje: társultak valakivel és túlságosan megbíztak benne, aki ezután kegyetlenül hátba döfte őket.
"Ha csoportosul az ember, ne lepődjön meg, ha hátba lövik."
Egy olyan helyzetet teremt ez a játék, amikor senkiben sem bízhatsz, amikor tudod, hogy vagy ölsz vagy téged ölnek meg. Állandó stressz, elhomályosult agyi állapot és egy rossz mozdulat a másiktól és máris golyóval a fejében találja magát. Ha megpróbálsz békepolitikát folytatni nagy eséllyel te leszel a következő áldozat, de megnyugtathat az a gondolat, hogy méltósággal haltál meg. De méltósággal csak élni lehet...
"Igen, meg kell tennünk. Csak nem képzelik, hogy ülök karba tett kézzel, míg meghalok? Ha van remény, meg kell próbálni. Igen, ahogy Jukikónak is mondtam, hinni akarok az emberekben."
Takami Kósun egy ilyen világot teremtett, ahol maga az olvasó is elbizonytalanodik, ahol az életedért kell futnod, mindezt izgalommal és mindent felemésztő szorongással fűszerezve. De ha nem bízol, akkor elvesztél.


*A fent leírt kérdések a "Head Games" sorozatban lévő kísérletben szerepeltek.

2013. június 4., kedd

A névtelen sírban nyugvó

"... de talán eljön egyszer az az idő, amikor az emberek nem tulajdonítanak ezeknek a dolgoknak ekkora fontosságot, amikor nem a vallást, hanem a lelket nézik."
Semmelweis Ignác, az anyák megmentője.
Sir Alexander Fleming, a penicillin atyja.
Florence Nightingale, a lámpás hölgy.
Mind sokat tettek az egészségügy fejlesztéséért, persze még kismillió nevet fel lehet sorolni, akik mind egy-egy fontos lépcsőt jelentettek, de ők a leghíresebbek. A legtöbb embernek ők jutnak az eszükbe, ha az egészségügy szóba kerül. A legtöbbnek. Na jó, hazudtam, ez így nem igaz. Mert a legtöbbnek eszébe se jut a lámpás hölgy. Most lehet vitázni, hogy miért is. Mert nő volt, mert csak ápoló, mert az életében is kerülte a feltűnést? Miért nem tanítják az ő nevét és tetteit is?
"Hivatalosan" nekem csak egyetemen tanították, de akkor is egy mondattal elintézték, hogy a sebesülteket ápolta, kezében lámpával, ezért ő lett a lámpás hölgy, aki az ápolás anyja. Ami ebben a legszomorúbb, hogy ápoló szakon tanulok, és a hivatásom ősanyjáról, úgy gondolják, hogy elég nekem ennyi információ. Nem azt mondom, hogy most dobhatom a fenébe azt a három év tanulást, mert Florence Nightingale-ről nem mondtak szinte semmit és így sztornó az egész, de igazán inspiráló története van és egy remek példát állítana az eljövendő ápolónemzedéknek.
A katonák leveleikben az imádat hangján írtak Florence-ről. "Milyen boldogság volt, amikor megpillantottuk - írta az egyik -, szívesen beszélt volna mindannyiunkkal, vagy legalább bólintott volna, de százszámra feküdtünk egy-egy kórteremben, így csak megcsókoltuk az ágyunkra hulló árnyékát, és utána nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket."
Igazán örültem, mikor rátaláltam a padlás rejtekében megbúvó Kertész Erzsébet könyvre, ami Miss Nightingale életét dolgozza fel. Őszintén megmondva nem hiszem, hogy erről a témáról lehet rossz könyvet írni, mert minden megvan benne, ami kell, egy igazi hősnő, kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen meg se tudom számolni, hogy hány életet mentett meg, dacolva az őt akadályozó normákkal, előítéletekkel, családjával, de ami engem a legjobban megfogott, hogy nem volt muszáj ezt tennie. Senki sem kényszerítette, hogy ápolónőként dolgozzon, hogy elmenjen Üsküdarba és ott több évig ápolja a sebesült katonákat, hogy reformokat vezessen be, hogy csökkentse a halálozási arányt, hogy javítson a kórházi körülményeken, hogy ápolónői iskolát nyisson és hogy feláldozza az életét emiatt. Hiszen ki vetette volna a szemére, ha férjhez megy valami báróhoz és boldogan él, amíg...
"Vért látok, a padlón csepegő vért, féregmarta holttestek vérét, akik a szemem előtt haltak meg a kórházakban, és a vérük nem bosszúért, hanem a túlélők irgalmáért kiált."
Kertész Erzsébet "A lámpás hölgy" című regényében ezt az életet írja le a tizennyolcadik életévtől a halálig. A történet miatt szinte lehetetlennek tűnik elrontani egy ilyen könyvet, így nem is mondom, hogy rossz, de az biztos, hogy senki se mondhatja azt rá, hogy "letehetetlen", "magával ragadó". Maga a stílus az, ami ezt mondatja velem, ridegen, elvonatkoztatva a legtöbb emberi érzéstől leírja, hogy mi is történt, egyedül a sok sírásra emlékszem, ami a családjától ered, de inkább volt idegesítő, mint megható. Az egyedüli, amit éreztem  az a tettvágy. Mintha Florence, csak ebből állt volna, csinálni-csinálni-csinálni. Ha valamit megvalósított nem veregette meg a saját vállát, hogy ügyes vagy, jól csináltad, csak ment tovább, hátra se nézve, elhárítva a dicséretet. Mintha azt érezné, hogy közel a vég, hogy talán ez lesz az utolsó, amit végigcsinálhat.
"... a lámpás hölgy vagyok, aki lehajol a szenvedőkhöz, sebeket kötöz be, és ezért egy nemzet hálája övezi. De nem akarják megérteni, hogy itt nem állhatok meg, ennél többet kell tennem. Csak találnék valakit, aki helyettem beszélne, helyettem cselekedne ... "
Csodáltam mindazért, amit tett és amit tett volna, ha nem nőnek születik. Apró formalitások egész armadája megbéklyózta és akadályozta a munkásságát, ötször annyi erőfeszítésébe került egy kicsiny, ámde életmentő reform bevezetése, és még így sem sikerült volna, ha nem áll mellette néhány józan, befolyásos férfi. Szomorú abba belegondolni, hogy ezek a verbális csaták szükségtelenek voltak, hogy nem esett volna áskálódások és pletykák áldozatául, hogy a családjával nem kellett volna hadakoznia. De az is meglehet, hogy épp ezért lett belőle egy ilyen ember, aki nem törődik se önmagával, se az emberrel, de magával az emberiséggel annál többet.
Ha Semmelweis az anyák védőszentje, akkor Florence Nightingale az emberiségé. És én csodálom őt, csodálom, azért, mert tudom, hogy minderre én nem lennék képes.

F. N. született 1820-ban,
meghalt 1910-ben
"Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz, és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele, az ilyen ember életét Igaz Életnek nevezhetjük."