Befőtt 2.

Egy heti értékelés a polcról leporolva és felbontva.

John Galsworthy: A sötét virág

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tavasz-Nyár-Ősz. Ebből a három nagy részből áll a könyv és Mark Lennan szerelmi életét tudhatjuk meg belőle. Hát mit mondhatnék Marknak: Nagy kujon vagy, semmi kétség! Nem elég, hogy már az első oldalaknál megtalálta az akkori „igaz szerelmét”, nem elég, hogy férjes asszonyról van szó, nem elég, hogy feldúlja a házasságukat, még le is cseréli egy másik nőre?! Most mondhatnám, hogy annyira tipikus férfi viselkedés ez, de remélem, hogy nem. Mindig csak az kell neki, amit nem kaphat meg: vagy túl idős nő, vagy férjes asszony vagy egy szinte gyermek a „mindent elsöprő szerelmének” az áldozata. Ajjj, kérlek! Nem tudna megmaradni a facér, korban hozzáillő nőknél?! A könyv stílusa sem tudott magával ragadni, lehet, hogy az évszakok közötti nagy szünetek miatt, amiket tartottam vagy csak Markkal szembeni ellenszenvem miatt, de ez a könyv nálam nem váltott ki nagy hatást. Még annyira sem bosszantott fel, hogy elképzeljem, ahogy felpofozom a főszereplőt…

Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele nincs

Egyetértek a fülszöveggel: ez tényleg egy méltatlanul elfeledett könyv, nem tudom, hogy az írónőnek a többi regénye is ekkora felbolydulást tud-e okozni nálam, de mindenképpen ki kell derítenem! Egyébként az öt csillag meg a kedvencelés sok mindent elárul a viszonyomról a könyvhöz, bővebben most nem tudok írni róla, mert akkor vissza kellene zökkennem a valóságba, és még egy darabig együtt szeretnék lenni Etelkával, Lőrinccel, Ákossal, Magdával, Sárikával, Lacikával és Jusztival.

Szophoklész: Antigoné / Oidipusz király
Antigonét már korábban olvastam és nem értettem/értek egyet vele abban, hogy a testvér fontosabb a tulajdon gyermekeinél, mert bármikor szülhet másikat… Bár ezt a vérfertőzés miatti bolondságnak a számlájára írom. Oidipusz király drámájánál pedig felmerült bennem egy kérdés, amit Neonak tett fel az Orákulum: Akkor is lelökte volna a vázát, ha nem szól, hogy vigyázzon a vázára?

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Igazán olvasatta magát, maga a történet is érdekes, még ha nem is hat az újdonság varázsával – bár merem állítani, hogy senkinek se.

Maga az elgondolás, hogy egy ember két külön személyiséggel és kinézettel rendelkezzen elgondolkoztató, de már megint, mint a Frankenstein-nél és a Láthatatlan embernél is, a legnagyobb gondom az, hogy nagyon rövid és nincsenek jól kidolgozva a szereplők, így nem tudtam megszeretni őket.

Bár az eredeti elgondolásomat, miszerint Jekyll disszociatív személyiségzavarban szenved, megingatta a végén lévő beismerő levél, de hiszem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Viszont, ha az elméletem helyes, akkor felmerül a kérdés milyen durva traumát kellett elszenvednie Dr. Jekyll-nek, hogy előjöjjön Mr. Hyde? Áh.. igazán olvastam volna még tovább..

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kicsit hasonlít A csodálatos Waverley-kerthez, (vagy az hasonlít ehhez?) sőt nagyon sok hasonlóságot észrevettem. Mivel a Waverley-kert sem tudott elvarázsolni, ez sem lett kedvenc, bár sokkal jobban tetszett, talán mert többet mesél az ősökről (de nem eleget).

Én szegény Jennyt sajnálom a legjobban, ő a legönzetlenebb karakter, és mégis csak ő szívja meg: a lánya inkább őt utálja, nem az apját, aki jobban megérdemelné; míg az anyja egyáltalán nem foglalkozott vele kiskorában, Stellával mégis jól elvan; Will hányszor megcsalta, hányszor hazudott neki, de Lizával mégsem viselkedik így; Stella is inkább az anyjára haragszik, mikor új barátja lett, nem az apjára, nem is Lizára, nem is Mattre, csak Jennyre.

Szóval szegényre tényleg rájár a rúd. Én ennyi igazságtalanságtól már régen megőrültem volna, de ő mintha észre se venné.

Egyébként bármennyire is sajnálom Jennyt, nem ő lett a kedvenc karakterem, hanem Elinor Sparrow és Juliet Aronson.

Elinor, bár nem a legtökéletesebb anya, de talán a legőszintébb ember, akár tetszik amit mond, akár nem, de igaz. Büszke, becsületes ember, akinek az életéről szívesen olvastam volna többet. Mondjuk Jennyn és Stellán kívül, bármelyik Sparrowról szívesen olvastam volna.

A másik Juliet Aronson, akinek nincs se különleges képessége, se Torta-háza, de van egy gyilkos anyja, és sokkal talpraesettebb, mint az összes szereplő együttvéve. Nem nyavalyog folyton, pedig neki igazán lenne oka, hanem megpróbál jót kihozni abból, ami van.

A történet vége túl romantikusra sikeredett, mindenki együtt van mindenkivel, Jimmyről, aki leginkább a kicsi Willre hasonlít, kiderül, hogy mégse olyan rossz, mindenki túláradóan boldog, na jó, kicsit szomorkodnak Elinor miatt, de mivel rajta úgyse lehetett volna segíteni, minek szomorkodjanak annyit?

Befőtt

A Molyon történt események hatására eldöntöttem, hogy az eddigi alvó állapotomat felcserélem egy harakirire, ám előtte áthoznék néhány kisebb értékelést néhány könyvről.Véleményemet a témáról nem fejteném ki, úgy hiszem elég egyértelmű e bejegyzés fényében. Ennyit erről.

Viszont nálunk már a polcok roskadoznak a befőttek súlya alatt, így stílszerűen ezt a fajta bejegyzést befőttnek kereszteltem el. Mert ez is valami olyasmi lesz, sok-sok apró értékelést beszuszakolok egy posztba, hogy télen, ha vágyat éreznék arra, hogy visszaolvassam egy-egy régebben kezembe vett könyvről a véleményemet, itt megtehetem. A legjobb benne, hogy sokáig eláll és nem vágom el a kezem késsel.

Agatha Christie: Macska a galambok között

Tiszta átverés... nem volt benne se macska, se galamb, pedig reménykedtem, hogy kibővíthetem az ornitológiai ismereteimer.
Egyébként nagyon tetszett ez a leányintézetes rejtély, ám amondó vagyok (bármennyire is nagy rajongója vagy a kis belgának), hogy Poirot megjelenése elrontotta az egész hangulatát. Én rájuk zártam volna az ajtót, hogy oldjátok meg magatok közt, avagy csak egy maradhat.
Ma különösen kegyetlenkedő hangulatban vagyok.

Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Szegény, szerencsétlen Watsonka. Tényleg azt hitte, hogy egyedül meg tudta volna oldani az ügyet, és hogy Sherlock ennyire bízik az ítélőképességeiben? A kis naív... Már a legelején megmondta: "Amikor azt mondtam, hogy maga ösztönöz engem, őszintén szólva arra gondoltam, hogy sok esetben a maga tévedései nyomán jutottam el az igazsághoz."

Cassandra Clare: Csontváros

Egy picit Harry Potter, egy szösszenet X-men és egy kicsit valami más, ami annyira ismerős, de nem jut eszembe, hogy mi.. t'án Darren Shan? Ami nem is akkora katasztrófa, mert mind a hármat imádom, de így összeturmixolva van egy kis utóíze: de hisz én ezt már olvastam!!! vagy mégsem? Imádtam volna és talán magába is szippantott volna ez a világ, de ettől „megmentett” a szereplők gyér jellemzése… szinte semmit se tudtam meg róluk, hiányzott a belső világuk leírása, hogy jobban a helyükbe tudjam képzelni magamat, ennek hiányában továbbra is egy külső szemlélődő voltam, akinek nem volt titok a történet alakulása. Mindazonáltal el fogom olvasni a következő köteteket is, hátha a többi könyv végre megadja azt a pluszt, ami ebben a könyvben csak egy halovány szikra volt. De hogy ne csak rosszat mondjak róla, nagyon jót mulattam Jace és Clary csipkelődésein, Clary életszemléletén és Simon és Jace ellenszenvén. Luke és Simon volt az a két karakter, akik a legjobban a szívemhez nőttek. Bár a végkifejletnek inkább megrázónak és döbbenetesnek kellett volna lennie, de én egy rosszindulatú kacajjal nyugtáztam, hogy Látod, látod! Ez van, ha 16 évesen nem mutatod be a szüleidnek a barátodat…

H.G. Wells: A láthatatlan ember

Kicsit hasonlít a Frankensteinre: egy tudós, aki szenzációs felfedezésre jut, és magányában meg is valósítja azt, ám amint elkészült a mű, megriad attól (jelen esetben rájön, hogy csak hátrányai vannak) és az élete ezután rémálom lesz. A különbség (azon kívül, hogy itt láthatatlan lesz és nem szörnyet készít), hogy ez a könyv nagyon rövid, bár a Frankensteinből nem sajnáltam volna, ha pár oldallal kevesebb, itt azért olvastam volna többet az életéről, miután láthatatlanná vált. Sajnos a vége sem nagy meglepetés, az elejétől fogva lehet tudni, hogy ez csak így érhet véget.
(Azt viszont én sem értem, hogy miért nem próbáltak ki valami épkézláb ötletet: festékkel leönteni vagy lisztet szórni a padlóra vagy sárral bekenni)

Honoré de Balzac: Elveszett illúziók

Első ránézésre, mikor a kezembe fogtam a könyvet, ez ugrott be: hosszú… és dögnehéz! Majd elolvastam belőle 50 oldalt, és éreztem, hogy nem fogok jól kijönni a könyvvel… De mivel jelentkeztem egy eseményre ezzel kapcsolatban, ezért nem lett volna szívem félredobni, inkább akkor hősiesen küzdök és legyűröm ezt a könyvet. Egészen 150 oldalig szenvedtem, és kényszerítettem magam a továbbolvasásra, mikor is végre elkezdett igazán érdekelni: az események beindultak és nemcsak 5 oldalas magyarázatok voltak benne, és azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni!
Ez az érzés aztán elillant, de ez a tagolatlanságnak köszönhető. Egy szinte ezer oldalas könyvben, csak három „pihenő” van? Így félbe kellett hagynom a történéseket (mert a második részben gyorsan jönnek az események) és mikor újra elővettem, már nem tudtam annyira beleképzelni magamat… Egy idő után már elővenni se volt kedvem, de mikor elkezdtem olvasni (néhány oldal után újra belerázódtam) és újra a hatása alá kerültem.
Nagyon sajnáltam, hogy a harmadik része (bár ott is sok minden történt) ellaposodott…
Kétségkívül sok türelmet követelt tőlem az első százvalahány oldal, meg az utolsó oldalak, ami így keretbe foglalta a könyvet …