Befőtt

A Molyon történt események hatására eldöntöttem, hogy az eddigi alvó állapotomat felcserélem egy harakirire, ám előtte áthoznék néhány kisebb értékelést néhány könyvről.Véleményemet a témáról nem fejteném ki, úgy hiszem elég egyértelmű e bejegyzés fényében. Ennyit erről.

Viszont nálunk már a polcok roskadoznak a befőttek súlya alatt, így stílszerűen ezt a fajta bejegyzést befőttnek kereszteltem el. Mert ez is valami olyasmi lesz, sok-sok apró értékelést beszuszakolok egy posztba, hogy télen, ha vágyat éreznék arra, hogy visszaolvassam egy-egy régebben kezembe vett könyvről a véleményemet, itt megtehetem. A legjobb benne, hogy sokáig eláll és nem vágom el a kezem késsel.

Agatha Christie: Macska a galambok között

Tiszta átverés... nem volt benne se macska, se galamb, pedig reménykedtem, hogy kibővíthetem az ornitológiai ismereteimer.
Egyébként nagyon tetszett ez a leányintézetes rejtély, ám amondó vagyok (bármennyire is nagy rajongója vagy a kis belgának), hogy Poirot megjelenése elrontotta az egész hangulatát. Én rájuk zártam volna az ajtót, hogy oldjátok meg magatok közt, avagy csak egy maradhat.
Ma különösen kegyetlenkedő hangulatban vagyok.

Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Szegény, szerencsétlen Watsonka. Tényleg azt hitte, hogy egyedül meg tudta volna oldani az ügyet, és hogy Sherlock ennyire bízik az ítélőképességeiben? A kis naív... Már a legelején megmondta: "Amikor azt mondtam, hogy maga ösztönöz engem, őszintén szólva arra gondoltam, hogy sok esetben a maga tévedései nyomán jutottam el az igazsághoz."

Cassandra Clare: Csontváros

Egy picit Harry Potter, egy szösszenet X-men és egy kicsit valami más, ami annyira ismerős, de nem jut eszembe, hogy mi.. t'án Darren Shan? Ami nem is akkora katasztrófa, mert mind a hármat imádom, de így összeturmixolva van egy kis utóíze: de hisz én ezt már olvastam!!! vagy mégsem? Imádtam volna és talán magába is szippantott volna ez a világ, de ettől „megmentett” a szereplők gyér jellemzése… szinte semmit se tudtam meg róluk, hiányzott a belső világuk leírása, hogy jobban a helyükbe tudjam képzelni magamat, ennek hiányában továbbra is egy külső szemlélődő voltam, akinek nem volt titok a történet alakulása. Mindazonáltal el fogom olvasni a következő köteteket is, hátha a többi könyv végre megadja azt a pluszt, ami ebben a könyvben csak egy halovány szikra volt. De hogy ne csak rosszat mondjak róla, nagyon jót mulattam Jace és Clary csipkelődésein, Clary életszemléletén és Simon és Jace ellenszenvén. Luke és Simon volt az a két karakter, akik a legjobban a szívemhez nőttek. Bár a végkifejletnek inkább megrázónak és döbbenetesnek kellett volna lennie, de én egy rosszindulatú kacajjal nyugtáztam, hogy Látod, látod! Ez van, ha 16 évesen nem mutatod be a szüleidnek a barátodat…

H.G. Wells: A láthatatlan ember

Kicsit hasonlít a Frankensteinre: egy tudós, aki szenzációs felfedezésre jut, és magányában meg is valósítja azt, ám amint elkészült a mű, megriad attól (jelen esetben rájön, hogy csak hátrányai vannak) és az élete ezután rémálom lesz. A különbség (azon kívül, hogy itt láthatatlan lesz és nem szörnyet készít), hogy ez a könyv nagyon rövid, bár a Frankensteinből nem sajnáltam volna, ha pár oldallal kevesebb, itt azért olvastam volna többet az életéről, miután láthatatlanná vált. Sajnos a vége sem nagy meglepetés, az elejétől fogva lehet tudni, hogy ez csak így érhet véget.
(Azt viszont én sem értem, hogy miért nem próbáltak ki valami épkézláb ötletet: festékkel leönteni vagy lisztet szórni a padlóra vagy sárral bekenni)

Honoré de Balzac: Elveszett illúziók

Első ránézésre, mikor a kezembe fogtam a könyvet, ez ugrott be: hosszú… és dögnehéz! Majd elolvastam belőle 50 oldalt, és éreztem, hogy nem fogok jól kijönni a könyvvel… De mivel jelentkeztem egy eseményre ezzel kapcsolatban, ezért nem lett volna szívem félredobni, inkább akkor hősiesen küzdök és legyűröm ezt a könyvet. Egészen 150 oldalig szenvedtem, és kényszerítettem magam a továbbolvasásra, mikor is végre elkezdett igazán érdekelni: az események beindultak és nemcsak 5 oldalas magyarázatok voltak benne, és azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni!
Ez az érzés aztán elillant, de ez a tagolatlanságnak köszönhető. Egy szinte ezer oldalas könyvben, csak három „pihenő” van? Így félbe kellett hagynom a történéseket (mert a második részben gyorsan jönnek az események) és mikor újra elővettem, már nem tudtam annyira beleképzelni magamat… Egy idő után már elővenni se volt kedvem, de mikor elkezdtem olvasni (néhány oldal után újra belerázódtam) és újra a hatása alá kerültem.
Nagyon sajnáltam, hogy a harmadik része (bár ott is sok minden történt) ellaposodott…
Kétségkívül sok türelmet követelt tőlem az első százvalahány oldal, meg az utolsó oldalak, ami így keretbe foglalta a könyvet …