Amikor a delfinek elrepülnek és az egerek irányítanak.

Visszaolvasgatva az eddigi bejegyzéseimet rájöttem arra, hogy leginkább csak a rossz könyvekről tudok értelmesen írni. Akkor valahogy több gondolat van a fejemben, amik sokkal összeszedettebbek.

Mert mit is tudok írni egy rossz könyvről? Hát hogy miért is rossz (meglepő, de így van), mivel az ember alapvető sajátossága, hogy a rosszat hamarabb észreveszi, mint a jót. Így egy jó könyvnél -hiába vagyok tisztában vele, hogy jó-, nehezen tudom megfogalmazni magamban, hogy miért is tetszett annyira. (És a hipotézisemet, miszerint az olvasás műveltebbé és kreatívabbá tesz, újfent megcáfoltam.) Mert nincsen semmilyen specifikus dolog, amire rá tudok mutatni, hogy igen, ezért érdemes elolvasni, mert ha már így külön tudom választani, hogy ez a dolog jó benne, akkor az azt feltételezi, hogy a többi élesen elhatárolódik ergo a többi része nem tetszett. Az a jó könyv, amiben nincsenek hatalmas hullámzások a minőségét tekintve, így nem tudok kiragadni egy dolgot sem, hogy ezért tetszett. Az egésznek harmonizálnia kell. (Pont, mint egy Coelho idézet.)

Ezért vagyok nagy gondban, amikor a legújabb kedvenc könyvemről írnék, hogy ne csak egyhangúan fikázzam a könyveket a blogomon, hanem megmutassam, hogy igenis szoktam jó könyveket olvasni és nem csak olyanokat, amiket az univerzum elpusztításához könnyedén fel lehetne használni.

Bár a mostani könyvemben van néhány olyan tipp, ami hasznosítható lenne, ha a fentebb említett tervet valaki valóra akarná váltani, ám maga a könyv -hogy úgy fogalmazzak- "csupa harmónia".  Nos, ha valaki nem jött még rá, hogy melyik könyvről beszélek, akkor Ne essen pánikba, mivel van a táskámban törölköző.

A Galaxis útikalauz stopposoknak, hogy a fülszöveget idézzem, egy szörnyen ostoba csütörtökről és annak következményeiről szól. Douglas Adams eme sci-fi paródia főszerepére Arthur Dent-et választotta, aki a legszerencsésebb peches az egész galaxisban.
Kezdjük ott, hogy arra kell ébrednie, hogy le akarják rombolni a házát, de az utolsó pillanatban mégis megakadályozta őket a Föld váratlan felrobbantása, ami sajnálatos módon egy hiper űrsztráda útvonalát keresztezte. Arthur, bár elveszítette házát és bolygóját, mégis megmenekült, hála Ford Prefectnek. Neem, nem egy kocsinak, hanem a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik munkatársának, aki információkat gyűjtve jött a Föld nevű bolygóra, hogy ki tudja egészíteni az útikalauzban a Föld címszó alatt szereplő egyszavas leírást két szóra: "Jobbára ártalmatlan". Így Arthur földönkívüli barátja és a mindig nála levő törölköző lestoppolt egy vogon űrhajót, és innentől kezdődnek azok az események, amiknek a bekövetkeztének valószínűtlenségét még az Arany Szív űrhajó fedélzeti számítógépe, Eddie sem lenne képes kiszámolni.
Igazából már megint az a probléma állt elő, hogy annyira jó könyv, hogy áradozáson kívül nem sok dolgot tudok mondani róla, ám nem vagyok híve a nyáltól csöpögő posztoknak, így eléggé patt helyzetbe hoztam magam ezzel. Úgyhogy az eredeti számításaimat áthúzva, mondom a rossz dolgokat.

Ami rossz a könyvben:

1. Ez a könyv, olyan, mint amikor hangosan énekelsz: magadban hallod a zenét és úgy tűnik, mintha teljesen felismerhetően és tisztán énekelnéd, de a többiek csak a nyervogásodat hallják.
Így van ez ezzel a könyvvel is: hiába próbálod meg elmagyarázni egy olyan embernek, aki nem olvasta a könyvet, hogy miért is olyan fantasztikus ez a könyv és hogy miért olyan nevetséges az a mondat, hogy "Viszlát, és kösz a halakat!", nem fogja érteni. Mint egy belsős vicc, csak olyanokkal tudsz ezen nevetni, akik hasonlóan hozzád, olvasták már a könyvet.

2. Nem tudom elmondani, hogy miről szól. Úgy értem, most kezdhetném újra azzal, hogy megsemmisült a Föld, de Arthur és Ford megmenekült az utolsó pillanatban és felkerültek egy vogon űrhajóra, ahonnan kidobták őket, de utána... De iszonyatosan nagy kuszaság lenne belőle. Mindegy is, mivel nem a cselekmény az, ami annyira megfogja az embert, legalábbis engem. Természetesen az is jó, de inkább a reakciók azok, amik miatt ennyire tetszik, ezek miatt nem lesz annyira egysíkú és kiszámítható.

3. Egyszer véget ér. Tudom, már így is túlfeszítette Douglas Adams a húrt, mikor kitalálta, hogy ez a trilógia öt részből fog állni, na de akkor is... És az is igaz, amit már többen előttem megfogalmaztak, hogy a trilógia negyedik és ötödik része korántsem olyan színvonalú, mint az első három rész. Mondjuk a trilógiának van egy hatodik része is a Ja, és még valami, de ezt nem Douglas Adams írta, így félő, hogy bebizonyítást nyer az a tétel, miszerint a sorozat színvonala exponenciális csökkenést mutat mindegy egyes új kötet megjelenésekor, de ez még nem bizonyított számomra.

4. Arthur Philip Dent. Ő az egyedüli ténylegesen negatív dolog a könyvben. Valamiért idegesít ez a főszereplő, mit ne mondjak, túlságosan emberi. Vannak jó pillanatai, de úgy, mint Zaphod, én is a falra mászok tőle. Többször kellett volna teát készíttetnie a Táp-O-Mattal.

Tea: Egy olyan fegyver, ami képes bármilyen
galaktikus űrhajót ártalmatlanná tenni.

A Viszlát, és kösz a halakat! -éppen ezért, mert szinte csak ő szerepel benne-, pedig fájdalmas pont az életemben. Az előző kötetekben nem annyira feltűnő jelenség, hiszen nem csak az ő gondolatait olvashatjuk -mázli-, hanem mindenkiét, és mivel mindenki más gondolata sokkalta érdekesebb az övénél, így ezért elhanyagolható számban jelenik meg benne. Amikor ő van a középpontban, túlságosan visszaránt a földre, mert annyira nem tud azonosulni a többiek életfilozófiájával, ami a következő: Ne ess pánikba! De ő, mint az emberek leragad egy gondolatnál és ezzel halálra untat mindenkit maga körül. (Mint most én.)

Az ötrészes trilógiát többféleképpen feldolgozták, szinte minden elképzelhető formában, és bár nem láttam az összeset, de meg kell mondanom, hogy a 2005-ös film, ami csak a címadó kötetet vette bele meglepően jó volt, ahhoz képest, hogy az igazi könyvrajongók között hatalmas felháborodást keltett az általam olvasott kommentek alapján.

Martin Freeman, aki épp' aggodalmas arccal
végez felüléseket, miközben
egy vogon űrhajó látható
a háttérben.

A szereposztás véleményem szerint nem is lehetett volna jobb: Martin Freeman kapta az örökösen aggodalmaskodó és értetlenkedő Arthur Dent szerepét, ami azért is tökéletes, mert Dr. Watson karaktere is hasonlóképpen idegesít, mint Arthuré, így a behelyettesítéssel nem volt gondom. Trillian szerepére Zooey Deschanelt sorsolták, aki a New Girl című sorozatból a new girl, és hát bűbájos, mint mindig. És akiket csak hallhatunk, de nem látunk nem más, mint a narrátorként működő Stephen Fry és a depressziós Marvin robothangja Alan Rickman. Ám itt figyelmeztetnék mindenkit előre, hogy akik szinkronosan néznék meg a filmet, ne lepődjenek meg, ha nem őket hallják.

Természetesen még van egy tucat olyan színész, akinek a neve semmit sem mond a számomra, így meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismerném őket, csak elismeréssel bólintok munkásságuk felé. Mert mind Ford Prefect, mind Zaphod karakterét remekül alakították. Sokak szerint a film nem tudja visszaadni a könyv hangulatvilágát és nem annyira hű a cselekményhez ésatöbbi ésatöbbi. De melyik könyvből készült filmről mondható el az ellenkezője? Én már láttam ennél sokkal rosszabbakat és igen kellemes felüdülés volt egy végre élvezhető adaptációt megnéznem.

Összegezve ez egyike azoknak a könyveknek, amit nem adnék oda mindenkinek, mert nem bírnám elviselni, hogy valaki ne értse meg a poénokat, ám magányos dolog ezt a könyvet olvasni a fentebb leírt ok miatt. Igazából 42 okom van arra, hogy miért ez a galaxisunk legjobb könyve, de ezeket mindenkinek magának kell megkeresni. Szólj, ha megvan!