2012. július 19., csütörtök

Görög mitológia XXI. szd-i módra

Az összes világmegmentős könyvnek van egy alapsablonja. Ez pedig az, hogy a kiválasztott megmenti a világot. (Tudom, hogy meglepő, de így van, enélkül nem világmegmentős regény, csak sima regény.) Elmondják neki, hogy mi a dolga, és hogy milyen veszélyes küldetésre vállalkozik és ő ezt kicsit ijedezve, de elfogadja és a végén a világ megmenekül, a lecke időben elkészül és még a boltba is leugrik, hogy vegyen egy kiló kenyeret. És ha egy könyvsorozatról van szó, akkor az utolsó előtti könyvig (mielőtt végleg megmentené a világot), minden könyv egy hatalmas boldog mosollyal ér véget, hogy "ugye emlékszel, hogy milyen vicces volt, amikor majdnem meghaltunk".
Ezzel ugye nekem csak egy gondom van, hogy egyáltalán nem életszerű. Mert, ha eljönne hozzám egy kentaur és azt mondaná, hogy van egy jóslat, ami arról szól, hogy el kell mennem és legyőznöm a fő gonoszt, hát én biztos:
A.) elsprintelnék és remete életmódot folytatnék, amíg el nem pusztul a világ
B.) hisztérikus zokogásban törnék ki, majd sokkot kapnék
C.) megadnám Chuck Norris számát, mondva, hogy majd ő elintézi helyettem
D.) letenném az az utolsó üveg sört, és megfogadnám, hogy többet nem iszok ennyit...

De amit biztos nem tennék, hogy nyugodtan tudomásul venném a sorsomat és frappáns fricskákat szórva, kardot ragadva ugranék a gonosz elé, hogy összemérjük az erőnket.
Hogy gyalogoljak el egy vulkánhoz,
miközben mindenki ki akar nyírni?
A helyes reakció:
Gandalf, te mit szívtál?
Talán ez az oka, hogy még nem írtak rólam egy regényt se... Mert, ha mondjuk Frodó azt mondja Gandalfnak, hogy bocsi, de inkább itthon maradnék, hát... nem lett volna belőle egy novella sem, nemhogy egy trilógia. Mondjuk a Harry Potter két részig kibírta volna, utána bezárják a Roxfortot, mert Harry inkább nem teszi kockára az életét, hanem varázslósakkot játszik.

És Percy Jackson, az újonnan megismert főhősöm, belőle egy szórólap se lett volna. Mert basszus, ezt a szegény krapekot már az első oldalakon meg akarják ölni, de ő utána sem esik kétségbe, miután kiderül, hogy hányan szeretnék holtan látni. Inkább rohan oda, ahol a szinte biztos halál vár rá. Ő az, akit úgy nevezünk evolúciós zsákutca...

A történet a következő... Megtudjuk, hogy az istenek még mindig élnek, és hogy Percy Jackson is egy félisten. És nem.. erre nem az a megfelelő reakció, hogy Nahát, tényleg?, inkább az, hogy naneszívassmááá'... És Percy miután egyáltalán nem lepődik meg, elindul megmenteni a világot minden részben. Tömören ennyi.

"– Te, Grover… az a fonalnyiszálás… Azt jelenti, hogy valaki meg fog halni?
Komoran, nagyon-nagyon szomorúan nézett rám, mintha máris azon járna az esze, vajon mi lehet a kedvenc virágom, mert akkor olyat szed a síromra."

Igazából ahhoz képest, hogy mennyi rosszat el lehet róla mondani (amit nem fogok felsorolni, mert a Zen filozófiám szerint csak jót mondok) egész jól el lehet rajta szórakozni.
Úgy értem, Árész, mint egy motoros banda tagja? Röhögés nélkül nem lehet kibírni... Meg a többi istent is, ahogy ábrázolja: Apollón a tuti szolgálati verdájával, Poszeidón a hawaii ingben, Dionüszosz flegmaságai... És ahhoz képest, hogy a halál torkában van (és ilyenkor nem szoktak az emberek vicces dolgokat mondani, akármennyire is próbálják elhitetni velem az ifjúsági regények!!!!) Percy is tud alakítani. Meg az egész tiszta humoros, ahogy megpróbálják beleszuszakolni a görög mitológiát a mindennapi életbe. Na meg a fejezetcímek! "Három nénike és a halál zoknija" Most komolyan, én padlót fogtam tőle...

"– Zeusz megöl! – tett kedves ígéretet. – Hádész kitépi a lelkedet!
– Mind a kettő vescere bracis meis! – kiáltottam.
Hogy miért pont latinul közöltem, hogy mindkét főgóré olimposzi puszit nyomhat a fenekemre, arról fogalmam sincs. Mindenesetre rögvest villám csapott a buszba."
(Főleg néhány csésze után tudok rajta röhögni)
A baj, hogy rosszat a Zen izé miatt nem akarok mondani, (meg még  nem értem az ötödik könyv végére, így van esélye kijavítani néhány dolgot) és jót... hát csak ennyit tudok mondani róla. Hogy vicces. Néhol erőltetetten, néhol földönfetrengősen, néhol mosolyogtatósan, de többet nem ad.

ÉS nagyon jó lenne, ha ezt a könyv is felismerné, mert annál nincs szánalmasabb, mikor egy vicceskedő könyv akar sírásra fakasztani, ÚGY hogy egy azon a lapon megismert szereplő, akihez kb. annyi érzelmi szál fűz, mint szivacsomhoz, "hirtelen" tragikus halált hal! És elvárja, hogy megsirassuk az a névtelen valakit, akit csak azért írt bele, hogy érzékeltesse, hogy milyen "nagy áldozatokkal" jár egy háború! De az a poén, hogy még maga a könyv se sír rajta, talán két bekezdésig szomorkodnak, majd újra viccelődve ugrándoznak a vesztőhelyük felé! Ha már azt akarja, hogy bőgjek, akkor egy olyan szereplőt ölt volna meg, akinek nagyobb szerepe volt könyvenként egy mondatnál!!!! (Éééés ennyit a zen micsodáról....)
De mondjuk, ha komolyan belegondolok, akkor csak egy szereplő az akit talán sajnálnék, ha meghalna, és ez Annabeth. De nem azért, mert annyira a szívemhez nőtt volna, hanem kizárásos alapon: mivel mindenki más - a főhősön, Percyn kívül - csak egy mellékszálat kapott, és senkinek se tűnne fel, ha meghalnának.
És még ezernyi minden böki a csőrömet, de magamra erőltetem a nyugalom álarcát, és befogom, mert imádom a görög mitológiát, egyszerűen imádom és kész, és még ha ilyen kidolgozatlan módon is van megírva, akkor is SZE-RE-TEM!
Elképesztő, hogy milyen addikciót okoz ez a könyvsorozat, ilyen tekintetben hasonlít a Szent Johanna gimire...*



*Csak ez jobb..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése