A névtelen sírban nyugvó

"... de talán eljön egyszer az az idő, amikor az emberek nem tulajdonítanak ezeknek a dolgoknak ekkora fontosságot, amikor nem a vallást, hanem a lelket nézik."

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője.
Sir Alexander Fleming, a penicillin atyja.
Florence Nightingale, a lámpás hölgy.
Mind sokat tettek az egészségügy fejlesztéséért, persze még kismillió nevet fel lehet sorolni, akik mind egy-egy fontos lépcsőt jelentettek, de ők a leghíresebbek. A legtöbb embernek ők jutnak az eszükbe, ha az egészségügy szóba kerül. A legtöbbnek. Na jó, hazudtam, ez így nem igaz. Mert a legtöbbnek eszébe se jut a lámpás hölgy. Most lehet vitázni, hogy miért is. Mert nő volt, mert csak ápoló, mert az életében is kerülte a feltűnést? Miért nem tanítják az ő nevét és tetteit is?
"Hivatalosan" nekem csak egyetemen tanították, de akkor is egy mondattal elintézték, hogy a sebesülteket ápolta, kezében lámpával, ezért ő lett a lámpás hölgy, aki az ápolás anyja. Ami ebben a legszomorúbb, hogy ápoló szakon tanulok, és a hivatásom ősanyjáról, úgy gondolják, hogy elég nekem ennyi információ. Nem azt mondom, hogy most dobhatom a fenébe azt a három év tanulást, mert Florence Nightingale-ről nem mondtak szinte semmit és így sztornó az egész, de igazán inspiráló története van és egy remek példát állítana az eljövendő ápolónemzedéknek.

A katonák leveleikben az imádat hangján írtak Florence-ről. "Milyen boldogság volt, amikor megpillantottuk - írta az egyik -, szívesen beszélt volna mindannyiunkkal, vagy legalább bólintott volna, de százszámra feküdtünk egy-egy kórteremben, így csak megcsókoltuk az ágyunkra hulló árnyékát, és utána nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket."

Igazán örültem, mikor rátaláltam a padlás rejtekében megbúvó Kertész Erzsébet könyvre, ami Miss Nightingale életét dolgozza fel. Őszintén megmondva nem hiszem, hogy erről a témáról lehet rossz könyvet írni, mert minden megvan benne, ami kell, egy igazi hősnő, kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen meg se tudom számolni, hogy hány életet mentett meg, dacolva az őt akadályozó normákkal, előítéletekkel, családjával, de ami engem a legjobban megfogott, hogy nem volt muszáj ezt tennie. Senki sem kényszerítette, hogy ápolónőként dolgozzon, hogy elmenjen Üsküdarba és ott több évig ápolja a sebesült katonákat, hogy reformokat vezessen be, hogy csökkentse a halálozási arányt, hogy javítson a kórházi körülményeken, hogy ápolónői iskolát nyisson és hogy feláldozza az életét emiatt. Hiszen ki vetette volna a szemére, ha férjhez megy valami báróhoz és boldogan él, amíg...

"Vért látok, a padlón csepegő vért, féregmarta holttestek vérét, akik a szemem előtt haltak meg a kórházakban, és a vérük nem bosszúért, hanem a túlélők irgalmáért kiált."

Kertész Erzsébet "A lámpás hölgy" című regényében ezt az életet írja le a tizennyolcadik életévtől a halálig. A történet miatt szinte lehetetlennek tűnik elrontani egy ilyen könyvet, így nem is mondom, hogy rossz, de az biztos, hogy senki se mondhatja azt rá, hogy "letehetetlen", "magával ragadó". Maga a stílus az, ami ezt mondatja velem, ridegen, elvonatkoztatva a legtöbb emberi érzéstől leírja, hogy mi is történt, egyedül a sok sírásra emlékszem, ami a családjától ered, de inkább volt idegesítő, mint megható. Az egyedüli, amit éreztem  az a tettvágy. Mintha Florence, csak ebből állt volna, csinálni-csinálni-csinálni. Ha valamit megvalósított nem veregette meg a saját vállát, hogy ügyes vagy, jól csináltad, csak ment tovább, hátra se nézve, elhárítva a dicséretet. Mintha azt érezné, hogy közel a vég, hogy talán ez lesz az utolsó, amit végigcsinálhat.

"... a lámpás hölgy vagyok, aki lehajol a szenvedőkhöz, sebeket kötöz be, és ezért egy nemzet hálája övezi. De nem akarják megérteni, hogy itt nem állhatok meg, ennél többet kell tennem. Csak találnék valakit, aki helyettem beszélne, helyettem cselekedne ... "

Csodáltam mindazért, amit tett és amit tett volna, ha nem nőnek születik. Apró formalitások egész armadája megbéklyózta és akadályozta a munkásságát, ötször annyi erőfeszítésébe került egy kicsiny, ámde életmentő reform bevezetése, és még így sem sikerült volna, ha nem áll mellette néhány józan, befolyásos férfi. Szomorú abba belegondolni, hogy ezek a verbális csaták szükségtelenek voltak, hogy nem esett volna áskálódások és pletykák áldozatául, hogy a családjával nem kellett volna hadakoznia. De az is meglehet, hogy épp ezért lett belőle egy ilyen ember, aki nem törődik se önmagával, se az emberrel, de magával az emberiséggel annál többet.
Ha Semmelweis az anyák védőszentje, akkor Florence Nightingale az emberiségé. És én csodálom őt, csodálom, azért, mert tudom, hogy minderre én nem lennék képes.

F. N. született 1820-ban,

meghalt 1910-ben

"Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz, és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele, az ilyen ember életét Igaz Életnek nevezhetjük."