"Every single one's got a story to tell"

Mint korábban megígértem írok valamit, és mivel mondtam, hogy csakazértsem könyves lesz, így írok az Archívum című könyvről. Hogy miért? Mert annyira kiszámíthatatlan vagyok, hogy néha még magamat is meg tudom lepni.
Szóval, akik az előző bejegyzésemben levő zenét végtelenítve hallgatták addig a pillanatig, amíg ez a bejegyzés láthatóvá nem vált, azoknak megadatott az a kiváltságos dolog, hogy elolvashassák ezt a remekművet, amit én fogok alkotni nemsokára.
DE! Ha te esetleg csak egyszer hallgattad meg az előbb említett fülbemászó alkotmányt, vagy esetleg, ne adj' Isten egyszer sem, azoknak újból belinkelem a Cotton Eye Joe-t. Tudom. Nem kell megköszönni! Ha viszont van itt valaki, akinek végre sikerült kivernie a fejéből ezt a számot, de én most eszébe juttattam, nagyon sajnálom.. de jobb együtt szenvedni, nem? Remélem nem fog senki sem meglincselni ezért.
Visszatérve.. Kezdjük az elejéről. Hogy miért pont ezt a könyvet választottam, hogy írok róla? Mert Heloise ezt adta meg.. Mert annyira befészkelte magát a fejembe, mint a Cotton Eye Joe (már megint eszembe jutott), és én csak most vettem észre, hogy ezzel a könyvvel álmodtam. Mármint eddig azt hittem, hogy tényleg megtörtént, mert nem valami szürreális dolgot láttam álmomban, nem "Halott embereket látok. Nem tudják, hogy halottak" típusút, hanem csak megálmodtam, hogy megjelent a folytatása.
Igen, mert ez a könyv nem csak egy, de két, sőt három kötetes! Szóval, aki elolvassa az első részt, annak még bőven lesz ideje megemészteni az első részt, mielőtt a következőt a markába kaparinthatja. Mit mondhatnék.. az élet nem fair.
Egyébként eddig azért nem írtam nagyon, mert vizsgaidőszakom volt/van, persze kifogásokat mindig lehet találni. De jobban belegondolva most éppen azért írok, mert tanulnom kellene.. Ki érti ezt?
Szóval éppen geriátriára tanultam, mikor is szembejött velem a dementia. És elolvasva a tételt, rájöttem, hogy ez lehet az egyik legszörnyűbb betegség, mikor szépen lassan elveszíted az emlékeidet, a személyiségedet és a körülötted lévő emberek mind idegenek lesznek. Mert az emlékek határoznak meg bennünket, azok alakítják ki a személyiségünket, attól vagyunk egyediek, és ha ezeket elveszítjük, akkor mi marad? Megnyugtató lenne arra gondolni, hogy nem megy kárba semmi, hogy nem veszik el örökre, amit átéltünk, hogy létezik egy olyan hely, mint az Archívum, ahol a Történeteink tovább fennmaradnak.

Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat.

Mint az előbb ügyesen ki copy-paste-zott fülszövegből kiderült van egy Mac nevű lány, aki furcsa.
Bővebben?
Nagyon furcsa. Nem igazán tudok a főszereplőről sokat elmondani, mert olyannyira rejtélyesnek és zárkózottnak mutatja magát, hogy a környezete rá ne jöjjön, hogy ő egy Őrző, hogy nekem se sikerült sokat megtudnom róla. Csak a történetét ismerem. Kicsit ő is olyan, mint egy Történet, csak emlékekből áll, de ha megpróbálok olvasni belőle, csak a csendet hallom. És ez egy könyvnél igazán idegesít, ha nem tudok érzelmeket társítani a főszereplőhöz, mert nem utálom, mert mire fel, de nem is zártam a szívembe, mert nem tudok igazán róla semmit. Csak van és kész.

"Kanyargó folyosókról és láthatatlan ajtókról mesélsz, és azokról a helyekről, ahol a holtakat tartják, mint egy könyvtárban. Amikor egy történet véget ér, nekem újra el kell mesélnem, mintha attól félnél, hogy el fogom felejteni.
De sosem felejtek."

Viszont az a képesség, ami az Őrzőknek van szívesen elfogadnám, mert mennyire érdekes lenne egy-egy tárgy vagy személy történetét megtudni, bár tudom, hogy szabályellenes, de mégis.. Ki ne lenne kíváncsi arra, hogy például egy-egy régi romos kastély falain belül mi minden történhetett. Vagy akár a kiváló detektív is lehetne belőlem, hiszen mindig megtalálom a tettest és a hátrahagyott nyomokat. Eddig erre egy Őrző sem gondolt? Mert gondolom élniük kell valamiből, vagy az Archívum fizet nekik? Egy újabb fekete lyuk egy képzeletbeli világban...

"De ha egyszer megtudunk valamit, onnan nincs visszaút. Igazából nincs. Kivájhatják valakinek az emlékeit, de attól még nem lesznek ugyanazok, mint előtte. Csak teli lesznek lyukakkal. Ha választhatok, én inkább megtanulnék együtt élni azzal, amit tudok."

Maga a történet egyébként meglepően érdekes. Az a fajta könyv, amit elkezdesz olvasni és nehezen tudod letenni, vagy ha mégis, akkor egész nap a fejedben motoszkál és a nap végére már teljesen idegben vagy, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.

"Papi mindig azt mondta, hogy csak a bolondok és a gyávák vetik meg a félelmet. A félelem tartja életben az embert."

Egy apró dolog van, amit nem igazán értettem.. Lehet egy picurkát spoiler-es lesz, de sebaj.
A végén megpróbálták az Archívumot beállítani egy gonosz gépezetnek (aminek majd a következő részekben biztos lesz folytatása "Lázadjunk az Archívum ellen" címmel), egy olyan állítással, hogy a Könyvtárosok igazából felébresztett exőrző Történetek, és ezt azért csinálja, mert így "már nem tudják visszautasítani" az ajánlatot. Mert ha mégis megteszik, akkor visszateszik örökre aludni őket.

Őm.. lehet én vagyok az együgyű, de ez nem olyan nagy büntetés számomra, mivel ez a Történetek dolga, hogy örökre aludjanak. Nem igazán értem, hogy miért rosszabb felébresztett majd visszaaltatott Történetnek lenni, mint sima Történetnek. Persze, én is utálom, ha alvás közben felébresztenek, majd utána következik a kedvenc mondatom: "Bocs, nem tudtam, hogy aludtál, feküdj vissza, később beszélünk akkor". Mert ezek után biztos vissza tudok feküdni. Bár a Történeteknek nem hiszem, hogy vannak alvási problémáik, mert én nem nevezem problémának azt, hogy néhány évente felébred egy pár percre, órára.

De a lényege ennek az egész összefüggéstelen írásnak, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, eddig senki se bánta meg. Aki meg mégis az már csak egy Történet...

Fenyegető üzenet az Archívumtól