2012. augusztus 23., csütörtök

Amik már csak hegek

Múltkor voltam az általános iskolai osztálytalálkozómon. Ez ugye magában egy teljesen érdektelen közlés, de mivel komoly dolgok eszembe jutottak erről, ezért elmondom.
Elmentem a régi alma materbe, jöttek az ezzel járó nosztalgia bombák, fényképek, beszélgetések. Egyik fénykép kapcsán felidézgettük, hogy ki milyen is volt kiskorában, hogy emlékszünk-e arra, amikor R. azt csinálta L.-lel.
És akkor jöttek a szokásos én már megváltoztam-dumák, és hogy mennyire megkomolyodott bizonyítja, hogy ide jár egyetemre, és már ennyi ideje van egy komoly kapcsolata. Erre természetesen jönnek azok a mondatok, hogy pedig régen, milyen verekedős voltál, mennyire gyerekes természeted volt.
És elkerülhetetlenül feljöttek a kínos, szomorú emlékek is, és mintha mindenki csak ezeken gondolkozott volna az elmúlt években, kirobbant mindenkiből.
Hogy T. azt a pletykát terjesztette L-ről, miközben jó barátok voltak, hogy L.-t mindenki csúfolta, hogy Á. és Gy. milyen szívatásokat találtak ki, hogy M.-et kiközösítették, hogy E.-t kibeszélték a háta mögött, hogy M. és Sz. megverte L.-t. És további gyerekes dolgok, amik szinte mindenkivel megtörténtek, és amire nem szívesen emlékszünk vissza, de ennyi év távlatából már nyugodtan a szemébe mondhatjuk bárkinek, hogy mennyire megbántott minket. Ilyenkor jön az, hogy mennyire sajnáljuk, és hogy nem értjük, hogy lehettünk ennyire buták és gyerekesek, hogy ilyet viccesnek találtunk, miközben a másik életéből jó pár napot (esetleg éveket) tönkretettünk, hogy magunkat jobb színbe tüntessük fel. Persze megbocsátunk a másiknak, minek is haragudnánk, ha már nem aktuális? De mennyi idő kellett, hogy megkapjuk ezt a bűnbánatot. Miközben valószínűleg pár nappal az eset után is ugyanannyira megbánta az elkövető, ha van egy szikrányi lelkiismerete.
Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon hány év kell majd, hogy halljam, amint bocsánatot kér az egyik volt gimis osztálytársam, és még hány év, mire a most körülöttem lévő emberek bocsánatot kérnek egy-egy apróság miatt, ami talán nekik nem is tűnik nagynak, de bennem meging az irántuk érzett bizalom. Mennyi idő kell nekem, hogy elmondjam azzal a dologgal mennyire megbántottak? Mert bár kinőttünk abból a korból, amikor szándékosan bántjuk a másikat, de abba a korba még nem nőttünk bele, amikor figyelünk a tetteinkre, hogy azokat, akik nekünk fontosak, ne sértsük meg.
Mennyivel jobb lenne, ha évek múltán nem kellene szégyenkeznünk, hogy mennyire érzéketlenek voltunk másokkal, ha már most jobban odafigyelnénk milyen hatással vagyunk a másikra. Akkor nem kellett volna végighallgatnom, ahogy L. erőltetetten nevetve előadja, hogy régen mivel bántotta meg T., majd közömbösséget tettetve elfogadja a bocsánatkérést, aminek nem most kellett volna megtörténnie.
Csak egy ötlet, de lehetne emberibb módon viselkedni? Vagy éppen kevésbé kéne embernek lennünk?

1 megjegyzés:

  1. Igazán jó kérdéseket vetettél fel.. és ahogy az lenni szokott: az ilyenekre általában nehéz választ találni- s ha mégis sikerül: milyen mértékben megvalósítható?

    VálaszTörlés